áldás

Az Úr ezt mondta Abrámnak: Megáldalak…, és áldás leszel. (1Móz 12,2)

Indulásnak ez jól hangzik. Menj el, utána meg jön a jólét, áldás, aztán még másoknak is használsz. Mindenki örül majd neked, közben meg jó dolgod lesz.
Egyébként is úton voltak, épp letelepedtek, bizonnyal jó dolguk volt. Ilyenkor nem olyan csábító, hogy jó dolgod lesz, ha már az van. Persze a távolabbi cél Kánaán, de itt, Háránban is elég jó. Mi többet tudhat egy másik föld? A család, gazdaság együtt vándorolt, a táj változik csak. Majdnem mindegy hol vagyunk...
Itt viszont Abrám kiválik ebből a nagy családból, ami vagy megy tovább Kánaánba, vagy nem, ő egy új, ismeretlen útra indul. Ha nagyon naggyá válik egy közösség, előbb-utóbb szétválik, osztódik. Itt mintha egy kis csapat szakadnia ki, azzal az ígérettel, hogy majd nagy lesz. Valamikor.
Nem derül ki az ígéret aktualizálódásának ideje, és valóban komoly idő telik el addig. Várni kell, de nem is csak várni, hanem tenni a dolgot, teljesíteni a feladatokat, megmaradni az úton és akár fejlődni. Menni kell. És valóban jön az áldás.
Nem mannaként, csodaként, hanem a munka eredményeként. Bizonnyal némi ajándék olykor belefér, de nagy kényeztetésről nincs szó. Viszont kitartásról, hitről, bizalomról igen, meg nehézségekről, próbákról is. És jó dolgunk lehet. Értékeljük, hiszen megdolgoztunk érte, de ezzel együtt az áldás is lényeges, hiszen az eredményesség, siker nem magától értetődő.
És az áldássá válás ezt is jelenti. Több, mint gazdagság, sokaság, hírnév. Ezek csak bónuszok, nem is feltétlenül velejárók, de azért gyakran. Az áldás, amitől jó lesz valami, amire jó ránézni. Abrámot figyelve, példaként tekintve jobbá lehet lenni. Nem azért, mert ő ad valamit, osztogat (akár javakat, akár tanácsokat), hanem azért mert az aki. Egyfajta jel, üzenet, a rend és a jó nem hivalkodó megnyilvánulása, a maga természetességében egy teljesség. Ami elég.

jóhogy jó

Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele. 1Tim 4,4

Azért abban el lehet lazulni, hogy minden jó. Hiszen mindent Isten teremtett. Úgyhogy jól van ez így, nem kell semmin változtatni, nem kell semmivel törődni. Mondhatnánk ez a passzivitás dicsérete, a nemtörődömségé, akár felelőtlenségé, ráadásul holmi fatalista indoklással. Belegondolva a Biblia egyébként elég dinamikus világába ez nem tűnik nagyon valószínűnek. Ez a mondat is válasz az előzőekre. Az utolsó időkről van szó – ami persze folyamatos helyzet, bátran értsük korunkra – és a törvénykezésről, tiltásokról. Azt mondják emberek, hogy ez meg az rossz. Pl. a házasság, vagy bizonyos ételek, ezeket tiltják is ahogy illik. Nem mellesleg megjelenik hazugság meg képmutatás is. Ellenségnek, rossznak kiáltanak ki olyan dolgokat, amik nem azok, viszont ezzel jól lehet hangulatot kelteni. Ma is divat a háborús retorika, pl. harcolunk valami ellen vagy egyszerűen kijelentjük valamiről, hogy rossz. Nem objektív kijelentések ezek, hanem olykor látható alap vagy indoklás nélküli ítéletek, mintegy kinyilatkoztatások.
A rossznak kikiáltottak általában azonban nem ilyen fekete-fehér dolgok, egy házasság vagy étel valóban lehet rossz, káros, romboló, de nem feltétlenül. Ugyanígy lehet építő, gyógyító is. Hány rossznak kikiáltott dolog lenne megoldás bizonyos problémákra, ha nem is panácea, ami mindent megold, de jól használva igenis segítség. Nem arról van szó, hogy ne lennének rossz dolgok, viszont nem így kell lennie. Megfelelően kell élni vele. Hiszen rossz kezekben a jó is elromlik, segítségre szánt eszközökkel is lehet ártani. De nem ez az alaphelyzet.
Ha valami rossznak tűnik, először is el kell fogadni – hiszen Isten teremtménye –, vagyis nem elvetni vagy tagadni, esetleg úgy tenni mintha nem is lenne. Majd miután szembenéztünk vele megkereshető, hogy mire jó. És lehet hálát adni érte, hiszen élhetünk vele, javíthat az életünkön. Nem véletlen, hogy itt és most ez van. Persze lehet, hogy van még vele teendőnk. Akár sok munkánk árán lehet ezekből valami, viszont Isten elé vihetjük. De hálaadásunk során már láthatjuk ezekben az eljövendő áldást. Merthogy benne van.

Már késő?

Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Préd 3,1

Ha úgy nézzük a dolgokat, akkor nem sok értelme van az egésznek. Csak egy végtelen körforgás. Hiábavalóság minden. Még az élet is. Minden csak ismétlődik. Minden nap egyforma – Homer Simpson is sírva fakadt, amikor azt olvasta a napi horoszkópjában, hogy „ez a napod is a szokásos lesz” –, a napi rutin és az évszakok változása, az évek múlása, új generációk megjelenése. A legbiztonságosabb élet is egyszer elmúlik, a legnagyobb vagyon is olyanhoz vándorolhat, akit nem feltétlen akart örökösének a vagyon birtokosa. Hát akkor mi értelme mindennek?
Azt is megtudhatjuk a Prédikátortól, hogy sokféle életesemény történik velünk és ezeket nem akármikor élhetjük át. Mindennek meg van az ideje. Egy rendszert kapunk, egy vezérvonalat: ha e szerint élünk, akkor nem fogjuk monotonnak érezni mindennapjainkat, hiszen nem kell egyformának lennie. Az ember sok mindent képes elviselni: fájdalmat, szomorúságot, veszteséget és ugyanakkor sok izgalmas kihívásnak tehetünk eleget. De az időzítés kulcsfontosságú.
Ha ezt követjük, akkor értelmet nyer az életünk. Akkor kiteljesedhet. Micsoda isteni elgondolás, terv áll e mögött! De mi van, ha nem követjük ezt a rendet, ha lekésünk valamiről, elcsúszunk időben. Ezt szerintem nagyon nehéz pótolni, sokakat megbánthatunk vagy akár kárt is okozhatunk. Magunkról nem is beszélve, mi lehetünk az igazi kárvallottak. Ha lemaradtunk a vonatról, főleg ha az utolsó volt, akkor valószínűleg nem a tervezett helyen lesz a szállásunk, ha nem tanultuk meg a leckét negyvenévvel ezelőtt, vagy nem azt a szakmát tanultuk ki, ami az álmunk volt, akkor valami nagyon lényeges dologról maradtunk le. Sok mindent lehet pótolni, de sok mindent pedig nem. Ahogy öregszünk, úgy élesedik a szemünk előtt, hogy mennyi mindenről lemaradhatunk. Végleg.
Ezért kell bölcsen élni az életet és jó döntéseket hozni.
Legalább két bölcsesség létezik: az egyik, ha meg tudom várni a megfelelő időpontot és nem kapkodok a döntéssel, mert nem létszükségletről van szó, és valószínűleg később bölcsebb döntést tudok hozni. A másik, ha felismerem az itt és most jelentőségét, hogy ez most élet-halál kérdése és most van az ideje, hogy megtegyem, amire a szívem buzdít.

tessék csak bátran

Ez felel meg örök végzésének, amelyet megvalósított Krisztus Jézusban, a mi Urunkban: őbenne van bátorságunk és szabad utunk bizodalommal a benne való hit által. Ef 3,11-12

Van-e bátorságunk? Nagy kérdés ez. Mihez is kéne bátorság? Talán nagyobb kérdés, hogy mihez nem? Ha bármit is akarunk, ahhoz bátorság kell. Mert változást hozhat, kiszámíthatatlan lehet. A bátorság elemi igény, mindenhez szükséges. Talán még az ellentétéhez, a gyávasághoz is - hiszen a gyáva is tudja aktuális cselekvésének vagy nem-cselekvésének várható következményeit, és számol velük. Kénytelen számolni, hiszen minden következményekkel jár.
Szóval a bátorság "egy olyan döntés, ami az akaraterőnket arra használja hogy szembenézzünk a szenvedéssel, fájdalommal, veszéllyel, bizonytalansággal, vagy megaláztatással". (Wikipedia.hu) Egyesek az érzelmekhez sorolják, és kétség kívül van érzelmi töltése egy bátor döntésnek. Vagy klasszikusan az erények közé is tartozhat (andreia, fortitudo), amihez több érték kapcsolódhat, mint például mértékletesség és a türelem.
Ami bizonyosnak tűnik, hogy van mértéke, lehet túlzott, mint a vakmerőség, meggondolatlanság, és túlontúl kevés is lehet belőle, ami a már említett gyávasághoz vezet. Számos egyéb lelki tényezővel interakcióba léphet, például a harag erősítheti, a félelem gyengítheti, az ész racionalizálhatja a szeretet pedig optimalizálhatja. Persze ennél jóval bonyolultabb az ilyen irányú kapcsolat, ezek csak ötletszerű és nem is mindig érvényes ötletek. Valamint a körülmények is befolyásolhatják a bátorságot, aktuális fizikai állapot, társadalmi helyzet, környezeti hatások, időbeli vagy helyszíni körülmények stb. Máskor és máshol, mással és másként történt dolgok bátorságtartalma nem feltétlenül ugyanaz.
Minden relativitása ellenére a bátorság mégis valahogy abszolút, felismerhető. És amit általában nem tesznek hozzá az az igénkben előkerül: van alapja. A bátorság tehát nem szeszély, pillanatnyi elhatározás, esetleg erőlködés. Összefügg a bizalommal. Azért lehetünk bátrak, mert van bizalmunk. Esetleg tapasztalatunk is, vagy kipróbáltságunk, mindezek előkerülnek a Bibliában.
A bátorság a nem bejáratott, megszokott rutinon kívüli dolgokról szól, amikben komoly kockázat is lehet. A bizalom nem írja felül a félelmet, attól hogy jó hittel nekivág valaminek az ember még nem jelenti azt, hogy ne félne. Hiszen valós veszélyekről van szó, komoly dilemmák lehetnek, általában nem egy egyszerű helyzet, még akkor sem, ha kisebb a tétje. Hiszen úgy nem lenne szükség bátorságra.
Az eddigiek félrevezetők lehettek - csak hát nem volt szívem kihagyni -, mert az itt levő παρρησία szó nem általában a bátorságot, hanem a szólás bátorságát, nyilvános bátorságot, nyilvánosságot jelent elsősorban, vagyis közösségi jellegű. Nem magán-cselekvés, általános kockáztatás, virtuskodás vagy ilyesmi. Ez a bátorságunk az emberek felé nyilvánulhat meg, ilyen bátorságot kér Pál az ige hirdetéséhez. De Isten felé is lehet ilyen bátorságunk, ami szintén kemény dolog. Nem a jézus-haver korban vagyunk, amikor az istenekkel traccsolnak és vitatkoznak az emberek, hanem a Szent Istenről van itt és ekkor szó. Akihez méltán nem mert szólni Mózes. És nekünk lehet ehhez bátorságunk - úgy, hogy közben Isten nem alacsonyodik le haverrá, hanem minket emel fel, figyel ránk.
Az itt említett szabad út, nyitott ajtó, ami Jézus. A fordítások ezt a részt többféleképpen adják vissza: "a benne való hit által van bizalmunk és biztonságos utunk Istenhez", "a belé vetett hit által járulhatunk bátran és bizalommal Istenhez", "Benne van bátorságunk és szabad utunk, hogy hűsége révén bizalommal közeledjünk Istenhez", "Benne, a belé vetett hit által járulhatunk bátran és teljes bizalommal Isten elé", "A kiben van a mi bátorságunk és bizodalommal való menetelünk Istenhez az Ő benne való hit által".
A bátorság itt nem emberi teljesítmény. A kapcsolatról szól, van alapja kapcsolatba lépnünk egymással és Istennel. Lehetségessé válik, de nem mi általunk van ez, nem mi csináltunk bármit is, mi csak élhetünk ezzel a lehetőséggel. De tudhatunk erről, felismerhetjük lehetőségként és ez a kapcsolat új, más távlatokat adhat. Ez a kapcsolati bátorság nem akármilyen hiten és bizalmon alapulhat: örök végzésen, amely már megtörtént és készen van Jézus Krisztusban.
Ezért nem kell elcsüggedni, mint a továbbiakban a felszólítás jelzi, hanem ebből a szempontból nézzünk körül. És mindjárt mást láthatunk.

Hol itt a csoda?

Történt pedig, hogy a tömeg áradt hozzá Isten igéjét hallgatni, míg ő a Genezáret tava mellett állt. Látott a tó mellett két hajót állni; a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget.
Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: »Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!« Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.« És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: »Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!« Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak, hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: »Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.« Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt. Lk 5, 1-11

1. Reggel van. Jézus teljesen hétköznapi emberként a Genezáret-tó partján áll. A halászok fáradtan mossák hálóikat, csalódottak, semmit nem fogtak az éjjel. Hiába értenek a mesterségükhöz, hiába voltak kint egész éjjel, a mai bevétel elmarad. Természetesen Jézus nincs egyedül, tódul hozzá a sokaság, és hallgatja Őt, az Isten igéjét.
2. Ekkor Jézus segítséget kér attól a Simontól, aki éppen egy kudarccal teli halászaton van túl, és lehet, szívesebben menne aludni lassan.
3. Jézus beszáll Simon hajójába, amikor éppen nem túl sikeres, és persze Jézus jól tudja ezt. Ez kiderül abból is, amit mond Simonnak, miután befejezte a tanítást: evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat fogásra!
4. Jézus beszáll Simon hajójába, belép a hétköznapi életbe, és a hétköznapi, keze ügyében lévő eszközökkel tesz csodát. (Mózes)
5. Azt kéri, hogy alkalmatlan időben, alkalmatlan helyen halásszon. De bizalmat ébreszt a szívében a szava iránt, így mégis megteszi!
6. Ekkor rengeteg halat kerít be Simon a társaival.
7. Meglátja, hogy nem méltó Jézus közelségére, de Ő bátorítja: Ne félj! (Mózes)
8. Tanítványává választja Simont → és egy nehezebb feladatot bíz rá: az emberhalászatot. Kényelmesebb lett volna a halászhálónál maradni. (Mózes)
9. Halfogásra is alkalmatlan volt éppen, de most egy még nagyobb kihívást bíz rá: Isten országába hívjon másokat is. Ha nem is hálóval… (Mózesnek is kényelmesebb lett volna a pásztorbotjánál, megszokott, belakott, keretet, biztonságot adó hétköznapjainál maradni.)
Alkalmassá teszi őt erre. Úgy szólít meg, hogy alkalmassá is tesz: bizalmat ébreszt bennem a szavai, önmaga iránt.
10. Simon mindent ott hagyva, követi Jézust!
A hálókat, hajót, ami nem volt olcsó befektetés: a vonóháló, dobóháló olcsóbb, de a kerítő háló, amelyet a Galilai-tengeren használtak 30 m hosszú, 2-3 m széles. A csónakoknak is erőseknek masszívaknak kellett lenniük, hogy elviseljék a váratlanul lecsapó, tomboló viharokat. Ezek 8-10 m hosszúak. 2 m szélesek voltak. egykor, lehet, hogy apai örökség.
És a nagy fogást, mely most a hálóját szakadásig megtöltötte, és jókora bevételt, egy időre megélhetést biztosított volna a családjának.
Egy érdekes perspektíváért: „emberhalásszá teszlek”.
11. Simonnak a régi mestersége is beépül a tanítványságba – az Isten országáról szóló példázatokban használja Jézus ezeket a képeket: a kerítőhálót, mely mindenféle halfajtát összegyűjt, és majd csak a partra húzva Isten angyalai fogják külön válogatni a jókat a rosszak közül. Minden halász tudta, hogy ő is ki szokta dobni a zsidó tisztasági szokásnak nem megfelelő pikkellyel és uszonnyal nem rendelkezőket, mint pl. az angolnát, a jókat pedig edénybe teszi… (Mt 13, 47-48)
Vagy amikor azt mondja Jézus Péternek, hogy a tengerből kifogott hal szájában talált pénzzel fizesse meg a templomadót, akkor Ő ebben nem talált olyan meseszerű elemet, mint mi, hiszen ismerte a bölcsőszájú halféléket, melyek szájukban költik ki ivadékukat, és szájában találtak apró köveket, vagy akár pénzérméket... (Mt 17,27)
A régi mesterségének hasznát vehette új elhívásában is!
Az Isten országában sem haszontalan a korábbi tudás/tudásom, szépen beépül mindaz, amit eddig kaptam, csináltam. (Mózes vagy Pál!)
12. Jézus közösségbe hívja Simont: önmagával és a többi tanítvánnyal. Ha Jézussal közösségre lépünk, akkor egy tágabb és egy még tágabb közösség részesei leszünk. Sőt építőkövei. Már a tanítványi közösség se volt kis kihívás, hiszen a legszűkebb 12-es kör (12 törzs→ egész Izrael → egész világot hívja) is igen különböző, sőt ellentétes, ellenséges társadalmi körből kerül egy csapatba. De Jézus arra utalt ezzel, hogy ebben az új közösségben be fognak gyógyulni a sebek, el fognak tűnni az ellentétek (Simon a zélóta - Lévi a vámszedő). Mindkettőnek meg kellett változnia: L nem harácsolhatott, lophatott, S. nem lehetett erőszakos. Sőt, felebarátként kellett szeretniük egymást. Soha nem váltak egyformává, csak abban, hogy mindkettőt kiválasztották, és felismerte mindkettő, hogy ajándék az élete. De említhetnénk Júdást, aki az egyetlen júdeai tanítvány (Kariót nevű falucskából), a többiek Galileából származnak: „pogányok Galileája”- hellenizálódott, „származhat-e innen valami jó?”… Jézus mégis innen indul, és itt van itthon, és innen választja, talán éppen nyitottabb tanítványait. Innen nézve Júdás szabálykövetése, a körözvényre adott válasza: Jézus elárulása érthetőbb.
Pál is egy testvéri közösségbe próbálta összeforrasztani a különböző hátterű és kultúrájú csoportokat, embereket: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Kr. Jézusban.” (Gal 3, 28)
13. Jézus hétköznapi embereket hív el!

ami marad

Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. 1Móz 2,15
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Mt 5,5

A földről van szó, és az örökléséről. Nem vitás, hogy a föld a miénk, embereké. Kérdés lehet, hogy tulajdonba kaptuk vagy bérbe, esetleg használatra? Netán megőrzésre? Azt csinálunk vele, amit akarunk, vagy elszámolásunk van? És magunk felé, örököseink felé, talán Isten felé?
„A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön” – szól David Brower híres mondása. Vagyis komolyan kell vennünk, ha unokáinkat komolyan vesszük, ha bármilyen szinten jövőben gondolkodunk. A művelés és őrzés is jövőorientált, azt akarja biztosítani, hogy ami van az legyen is. Ez az őrzés. A műveléssel meg esetleg még jobb is lehet a jövőbeli állapot a jelenleginél. Hiszen nem baj, ha valamin javítunk.
Milyen szép, hogy mindehhez szelídség kell. A föld őrzése, művelése nem egy arrogáns tevékenység. Az öröklés eleve nem követelőzés, hanem egy érték folytonosságának biztosítása. Az értéket meg illik értékelni. Az öröklés felelősség, ráadásul ideiglenes állapot: az érték továbbörökítéséről is gondoskodni kell. Az örökségek mindig csak ideiglenesen tartózkodnak kezelőjüknél - és nem a kezelő az állandó, hanem az érték. Az örökös rendeli magát az értéknek és nem fordítva. Normálisan.
Persze egy értéket, vagyont lehet nem becsülni, felélni, elherdálni stb. Amikor az örökös birtokaként és "ragadományként", saját használatúként és számon nem kérendőként kezeli. Az örökös felhasználja, rossz esetben elhasználja az örökséget. Lényegében megszünteti. Ez általában rossz.
Van egy lényeges tényező még: az aktuális örökség nem passzív tárgy, jelképes értékű eszköz hanem élő rendszer. Ami persze az örököst is kiszolgálja, nem függetleníthető a kettő egymástól. Ami az örökséggel történik az direkt hatással van az örökösre. Meg az örökös utódaira, társaira stb. Így már érdekesebb, nem vagyonról van szó, élő és ható értékről. A művelés és őrzés nem úri kedvtelés, hanem életbiztosítás. Így már komolyabb a feladat.
És itt jön képbe ismét a szelídség és alázat. Ha elemi szinten függünk az örökségtől, akkor nem vagyunk arrogánsak. Sokkal inkább visszafogottak, óvatosak, körültekintők. Már csak magunk miatt is. Látunk-e ilyen viszonyulást a Bibliában? Hasonló lehet, ahogy Jézus gondozza a tanítványokat vagy tanítja a sokaságot. Vagy Pál levelei hasonlóak a gyülekezetekhez. Határozott, de építő, őrző, óvó hozzáállás.
És miért a szelídek öröklik a földet? Talán mert náluk tényleg meg is marad. Hisz ha nem marad meg, nem lesznek sem szelídek sem föld...

Bármilyen módon

“Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette.” Zsid 1,1

Nem kell megmagyarázni senkinek sem, hogy mennyire fontos az ember számára a kommunikáció, és főképpen a beszéd. Az emberi fajt a beszéd különbözteti meg az egyéb élőlényektől.
A beszéden keresztül tudást adhatunk át, érzelmeinket oszthatjuk meg egymással, szórakoztathatjuk a másikat. Milyen jó is, ha megoszthatjuk egymással élményeinket, gondolatainkat.
Máshogyan beszélünk idegenekkel, távoli ismerősökkel és másként a közeli családtagokkal. Nem mindenkivel akarjuk közölni a legszemélyesebb ügyeinket, csak akiket szeretünk, akikben megbízunk.
A fenti idézetben azt olvashatjuk, hogy Isten mindig is akart szólni hozzánk. Volt mondanivalója, üzenete a számunkra. Ezt a történelem során sokszor, sokféleképpen megtette. Mi emberek pedig vagy észrevettük ezt vagy lehet nem is figyeltünk. Márpedig Ő sokféleképpen kommunikált az emberrel, próbált minden módon kapcsolatba kerülni velünk és segíteni, hogy miként boldogulhatunk ebben az életben.
Velünk, emberekkel megtörténik, hogy ha valami fontosat szeretnénk közölni, akkor újra és újra elmondjuk, sokszor ugyanazokkal a szavakkal a környezetünknek, akiknek hamar elegük lesz ettől. Pedig lehet nem is értették meg a szándékunkat, hogy mit akarunk pontosan mondani. Ha megpróbálnánk másként fogalmazni, máshogy átadni az üzenetet, talán nem csak legyintenének ránk.
Isten megpróbálta és meg is tette, legvégül a saját egyszülött fiát is elküldte, hogy még érthetőbbé tegye az üzenetet. Hogy pontosan ki is az ő fia azt Pál a következő versekben részletezi: általa teremtette a világot, mindenek örököse, Isten dicsőségének visszatükröződése, az angyalok imádatának tárgya. Jézus, Isten Fia, elsőszülött, szeretett gyermeke, akire rábízta minden hatalmát. Ő igazán jogosan és hitelesen képviseli az Atyát, ő nem csak egy jogi képviselő.
Jézus tökéletes munkát végzett: hosszan tanította az embereket a hitről, az Isten országáról, csodákat tett, tanítványokat gyűjtött maga köré, hogy az evangélium terjedését így biztosítsa. A legvégsőkig elment, életét adta értünk. Feltámadásával Isten halál feletti erejét bizonyította nekünk.
Isten szava ma is rendelkezésünkre áll. A Biblia a legelterjedtebb és legolvasottabb könyv a világon.
Mi kellene még, hogy meghalljuk Isten üzenetét?
Sajnos még a keresztény Európában is sokan nem veszik az üzenetet. Sokszor találkozunk olyan véleményekkel, amelyek szerint Isten nem létezik, elítélik az egyházakat, az egész kereszténységet csak üzletnek teintik. Csak a negatív dolgokat látják, a botrányokat.
Ebből is látszik, hogy milyen fontos szerepünk van még itt Európában is, hogy az Úr üzenetét tudjuk tovább adni.
Ne legyünk restek hát!

szükség

Jézus mondja: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mk 2,17

Milyen ismerős, hogy kell, akarom, szükségem van rá, szeretném, kívánom, jó lenne... Árnyalatnyi, intenzitásbeli különbségek ezek, meg azért mégiscsak mást jelentenek a mellett, hogy hasonlóak. A kell és a szükség szóval adják vissza általában a fordítások ezt a részt.
Közhely, hogy nincs egészséges ember, csak nem elég alaposan kivizsgált beteg. Ezek szerint mindenkinek szüksége van orvosra? Egyes kultúrákban pedig azért tartják az orvost, hogy ne betegedjenek meg, a betegség az orvos rossz működésének a jele. Itt meg nem már a bajban kapkodnak. Persze a prevenció nálunk is ismert. De az bizonyos, hogy akkor van a figyelmünk jobban kihegyezve gyógymódokra, amikor érint minket, szükségünk van rá.
Belátható, hogy amíg nem fáj eléggé, addig nem lépünk. Meg belátható az is, hogy minden piszlicsáré dologgal nem rohangálhatunk klinikákra. Meg van a hipochondria is. Szóval igazán csak az lehet a kérdés, hogy aktuálisan milyen téren van szükségünk orvosra? A semmilyen tér az rossz válasz, de nem kell mindenáron betegségek keresnünk és bebeszélnünk sem. Általában az a határ, amikor már elég rosszul érezzük magunkat.
És Jézus azokhoz jött, akik rosszul érzik magukat. Betegség, bűn, nélkülözés, kirekesztés stb. miatt. Leginkább velük teremtett kapcsolatot, aminek aztán eredménye is lett. Például gyógyulás. Hiszen amíg nincs betegségtudat a gyógyulásra sincs esély, mert fel sem merül, hogy kellene, szükséges lenne. Az orvosoknak van egy speciális tudásuk, de amíg mis is elég okosnak tartjuk magunkat fel sem merül, hogy szükség lenne más tudására. Amíg elég jók vagyunk, nem kell más. És amíg jól vagyunk nincs gond, legalábbis nem foglalkozunk a mi ügyük. Akár le is nézzük a többieket, akik nem ilyen királyok. Még be is szólhatunk nekik. Ez milyen jó érzés...
Nem kellemes azzal szembesülni, ha nem vagyunk elég jók. Testileg, lelkileg, bármilyen téren. De ha ezt beláttuk, milyen magnyugtató, hogy vannak orvosok. Sőt, van Orvos.

Isten megalkotott mindent

(Isten) szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait az elejétől a végéig, amelyeket megalkotott. (Préd 3,11)

Az ókor bölcsei is kutatták a természetet, az emberi életet, mert szerették volna megérteni létük célját és a teremtettség működését. A Biblia bölcsességirodalma jó példája ennek a kutatásnak. Az emberi civilizáció fejlődésével a kutatási lehetőségek egyre bővültek, és lehetőséget adtak annak kiterjesztésére. Ma már elolvashatjuk e fejlődéstörténetet, igen jó irodalma van. Az is feltűnő, hogy a bizonyos időszakokban határtalannak tűnő ismeretek egyszer csak felébresztették az emberi lelkiismeretet is, felelősséget kezdtek érezni a teremtettségért, amelyet nem ”őrzött és művelt” az ezzel megbízott ember, hanem kizsákmányolt.
Ennek egyik megrázó dokumentuma volt a Római Klub jelentése 1972-ben, amely felhívta a figyelmet a fogyasztás és egyáltalán a növekedés határaira (magyarul 1973). Azóta szól a vészcsengő, hogy felelősséggel tartozunk a Földért, dédunokáink otthonáért, és saját életünk folytatásáért, amely a következő generációk jó, vagy rossz mintája lehet. Ennek jelei: 1992-ben 15000 tudós tiltakozott a világ kizsákmányolása miatt. 1999-ben Budapesten rendezték a Tudomány Világkonferenciáját, amely az első ilyen találkozó volt. Önkritikusan próbáltak viszonyulni saját munkájukhoz. „A tudomány és ideológia kapcsolatának különböző megközelítését egy közös cél fűzi össze, valamennyi feltételezi, hogy a tudomány saját intellektuális tekintéllyel bír… Ugyanakkor egyik megközelítés sem teszi fel azt a kérdést, hogyan tesz szert a tudomány erre az intellektuális tekintélyre” (Thomas F. Gieryn). „Ideje lenne megértenünk, hogy kik vagyunk” – panaszolta fel Csíkszentmihályi Mihály amerikai–magyar tudós.
E rövid bevezetés talán elég ahhoz, hogy a Prédikátor igéjét a maga jelentőségének megfelelően értékeljük. Isten alkotásainak vizsgálata gyönyörűséget ad, segíti az életet, de nem biztos, hogy a JÓ megismerését hozza gyümölcsként (Rm 1, 18-25). Nem véletlenül mondja Krisztus Urunk: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert, így láttad jónak” (Mt 11,25-26). Ezután hívja magához a fáradt, terhelt embereket (bennünket!).
Pál apostol pedig így ír: „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent… tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket… Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,21., 25). Vannak tehát az emberi életnek olyan dimenziói, amelyekben nem boldogulunk igazán a meglévő eszközeinkkel, amelyek a spiritualitástól igen távol állnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a lelkiségünk hat a környezetünkre, és Istennel megbékülve Krisztus áldozata által más módon veszünk részt a teremtettségben, amely Isten számunkra adott világa. Ennek optimális igénybevétele éppen a kutatások eredményeinek felhasználásával lehetséges.
Arra az alázatra is el kell jutnunk, hogy bár az Isten mindent szépen alkotott, „és az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől a végéig…” Ez megszabja az emberi kutatás etikai tartalmát, mert a résztudományoknak a nagy egész összefüggésében van meg a helye, azaz „elejétől a végéig”. A teljesség szemlélete pedig feltételezi a teljesség (teremtettség, szellemvilág) ismeretét, azaz legalább óvatosságra kötelez. Vannak dolgok, amelyekben a Kinyilatkoztatás, Istennek Igéje igazít el bennünket teljes biztonsággal. Üdvösségünk Krisztus Urunk áldozata révén – mint az élet végső megoldása – Isten ajándéka az elnyert és megharcolt hit által.

utazás

Mert egyenesek az Úr útjai: az igazak járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk. (Hós 14,10b)

Ez a könyv utolsó mondata. Úgy is tekinthető, mint összegzés, konklúzió.
És igen, a végére látszik, hogy az út egyenes volt. Vagy lehetett volna, ha észre vesszük, de mi más nyomvonalon mozogtunk.
Jól hangzik, hogy az út egyszerű, így kell hozzáállni, és akkor megy. Jól hangzik, hogy az út bonyolult, ne is próbáljuk megérteni, viszont csináljuk. Mindkettő igaz lehet, akár egyszerre is. Talán ez az utak sajátossága. Alkalmazkodnak a terep- és talajviszonyokhoz, a használóihoz, akik kialakítják, próbálják az optimumot megtalálni. Van, ahol könnyű utat építeni és van ahol nehéz. Lehet jó a sima és egyenes, de olykor ívek kellenek, kanyarok, lejtők, emelkedők, elágazások, egyenetlenségek. Csomópont pedig nem lehet előre nézve egyenes, mindig dönteni kell. Visszanézve viszont látszik, hol tértünk el az egyenestől, vagy jó esetben hol maradtunk rajta.
Az egyenes itt vélhetően a járhatóval függ össze, az igazaknak, becsületeseknek, tisztességeseknek  elég ennyi, biztosan járnak a használható úton, haladnak rajta. Viszont a vétkesek, gonoszok, istentelenek, szentségtelenek elesnek, elbuknak, megbetegszenek. Nem az út a különböző, hanem az utazó.
Lehet a figyelem más, mert azért figyelni kell az útra, aki meg másra figyel, az bizonnyal megbotolhat. Vagy a célról van szó, mint Péternél: amíg Jézusra figyelt járt akár a vízen is, amikor másra, elbukott. A lényeg olyasmi, hogy az utazó a kiinduló állapotát viszi tovább. Aki jó állapotban indul, és itt erkölcsi állapotról van szó, az Isten útján simán tud járni. Aki viszont istentelenül indul neki Isten útjának, az valami megromlott állapotra jut. De az úton maradhat, haladhat. Természetes is, hogy lesz konfliktus az állapota és az út között, nem illenek össze.
Talán ismerős mindkét állapot, amikor simán járunk és amikor botladozunk. Ez rólunk is szól, ahogy állapotunk meghatározza haladásunkat. De itt sem a botladozás a cél, különösen nem az elesés, ahogy a próféta is sok negatív esemény mellett látja a jó dolgokat is, inkább vigasztalni akar. Persze a realitásól kiindulva, ami mérsékelt optimizmusra jogosít, de jogosít. Hiszen ez mégsicsak az Úr útja, és rajta vagyunk.