Szabad-e kiragadni egy félmondatot? Tegyünk úgy, mintha szabad lenne. Végülis így van az Útmutatóban.
Az azért világos, hogy a zsoltáros ezt Istennek mondja. Számos kérdést vet fel ez a három szavas mondat, néhányat fel is teszünk ezek közül.
Óhajtó vagy felszólító mondat ez vajon? Kívánságot fejez ki, vagy felhatalmazza, esetleg felszólítja Istent, hogy erős kősziklává legyen? Ez az „utasítás” vajon arra irányul-e, hogy Isten „szedje már össze magát”, és legyen végre erős kőszikla – merthogy eddig nem volta az? Ez esetben erős nem volt, vagy kőszikla nem? Mintha egy nem erős nem kőszikla arra várna, hogy valaki – egy hozzá képest igen esendő és majdhogynem jelentéktelen lény – megmondja neki, hogy mivé legyen és ettől meg fogja tudni csinálni? Mintegy a mondattal biztatjuk Istent?
Netalán Isten eddig is erős kőszikla volt, csak nem a zsoltárosé? Ez esetben miért Istent szólítja fel, miért nem saját magát? Ha valami az ami, akkor nem nekem kéne ezt tudomásul vennem és máris az én számomra is az lenne, ami? Esetleg Isten dönti el, hogy egyeseknek erős kőszikla, másoknak gyenge parafa? Azért az nem hangzana furán, hogy gyenge parafámból válj az én erős kősziklámmá? Mintegy mágikusan akarnánk ráolvasni ilyesmit Istenre?
Felmerülhet, hogy vajon nem a zsoltáros tehetetlenségéről van szó? Nem azért hívja-e Istent, mert maga nem tudja ezt megoldani? Isten erős kőszikla, a zsoltáros ezt tudja és magáénak is tudja, de valahogy mégsem működik a dolog? Ez esetben könyörgésről lenne szó, hogy Isten legyen még „istenebb”, ha ennek van értelme, mert a zsoltáros tud mindent, de mégsem Istene hiába istene?
Kezdünk kicsit zavarossá válni, viszont mintha egyre izgalmasabb lenne ez a pár szó. Ezért itt hagyjuk abba.
Érezzük, hogy van valami paradoxon, pedig bizonnyal nem is tettünk fel minden kérdést, még csak az elején lennénk. Mégis valahogy helyénvaló ez a mondat. Vajon szoktunk-e mi is ilyesmit mondani? És mi vajon mit is értünk rajta?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése