manipuláció?

Bizony, te rejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene, szabadító! Ézs 45,15

Hogy is van ez? Elrejtőzés és szabadítás? Titokban, észrevétlenül háttérben maradva tenni nagy horderejű dolgokat? Ez manapság a manipuláció, a befolyásolás leírása, amit általában valami sunyi, alattomos dologgal hozunk kapcsolatba.
Isten elrejtőzése nyilvánvaló, nincs Facebook oldala, telefonszáma, email címe - vagy ha van ilyen, az nem az Övé -, nem tart sajtótájékoztatót, interjút, nincsenek nyilvános megnyilvánulásai. Szóval nincs előtérben az biztos.
Másrészt meg többen beszámolnak hatásáról, cselekedeteiről, felfedezik az életükben, a természetben, a csodákban, számos olyan helyen, ahol számukra nyilvánvalóan megjelenik. Olyannyira, hogy tanulmányozni akarják, megismerni, követni. Sőt ezt is teszik.
Most akkor Isten rejtőzködik vagy nyilvánosan lép fel? Elég egyszerű megoldás azt mondani, hogy ezek nem zárják ki egymást. Hiszen Jézus is mindkettőt tette. Olykor kifejezetten elrejtőzött, pl. mikor meg akarták kövezni, de általában sem kereste minden áron a nagy nyilvánosságot, feltűnést. És mikor lett feltűnő mégis? Amikor szabadított. Gyógyított, tanított, ördögöket űzött. A szabadítás kedvéért feladta inkognitóját.
Úgy tűnik tehát, itt nem sunyiságról van szó, befolyásolásról és háttérből irányításról, mint az összeesküvés elméletekben, marketing tankönyvekben. Isten hagyja szabadon a világot, a népeket, az embereket, nem nyomul előtérbe, nem akar rátelepedni, hatalmaskodni. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nincs meg a hatalma, képessége, lehetősége, hogy ne lenne Isten.
Olykor mintegy elrejtőzve szabadon engedi a történéseket, máskor aktívan megszabadít. Megvan erre a szabadsága.

dicsekvés

Ezek a harci kocsikat, amazok a lovakat emlegetik dicsekedve, mi pedig Istenünknek, az Úrnak a nevét. Zsolt 20,8

Olyan macsó dolog ez, a fegyverekkel, erővel, az erőszak eszközeivel dicsekedni. Mondjuk általában kevés történelmi kor volt, amikor egy nép harci ereje nem volt jelentős tényező a jövője, boldogulása szempontjából. Lehet a történelem eleve egy macsó találmány?
Mindenesetre ha komoly tényezők a harci kocsik és a lovak – márpedig azok –, akkor joggal lehetnek rá büszkék tulajdonosaik. Hiszen a státusszimbólumokra, márkás cuccokra is milyen büszkék tulajdonosaik, tartást adnak nekik, kihúzzák magukat benne – akár autó, akár ruha, ház, stb. Pedig ezek „csak” vagyonok, eszközök. Nincs harci potenciáljuk, illetve ha volna – pl. golyóálló elegáns öltönynek, páncélozott autónak, kéznél levő támadó fegyvereknek –, azzal kevésbé dicsekednének, mert épp lényegét veszíti el. Hacsak nem a direkt fenyegetés a cél, esetleg elrettentés – ami nemzetek között is bevett gyakorlat. De a hétköznapi gyakorlatban nem villogunk tömegpusztító fegyverekkel.
Persze lehetnénk büszkék egyéb lényeges tényezőkre: saját fizikai erőnkre, értelmünkre, gyorsaságunkra, meg mindenféle dologra, ami versenyhelyzetben minket hoz ki győztesnek. És amik nem feltétlenül pusztítóak. Ebben a zsoltárban sem a pusztítás a lényeg, hanem a győzelem. Ezek szerint pedig a győzelemnek nem a harci potenciál a záloga. Számos történet van a Bibliában, amikor nem az erő számított. Nem elhanyagolható tényező persze, nem független a nyerési esélyektől – Jézus is emlegeti, hogy érdemes számot vetni, mekkora sereg ellen mi mekkorával érhetünk célt –, de mégsem szimpla matematikai az összefüggés.
Mi tudhatjuk, hogy az Úr ad győzelmet, vele dicsekedhetünk. Látva persze a fenyegetést, de ahogy Dávid nem ijedt meg Góliát közel három számjegyű valószínűségű győzelmi esélyétől, így nekünk sem kell. Ők legyenek büszkék harci kocsijaikra, lovaikra, méltán tehetik. Mi meg ne irigykedjünk, hanem legyünk büszkék az Urunkra, akivel legalább annyira lehet dicsekedni. Hiszen mégiscsak dicsőbb holmi eszközöknél meg állatoknál...

jótétemény

Örömmel, teljes szívemből és teljes lelkemből teszek jót velük. Jer 32,41

Jónak lenni jó, jót tenni jó… Ismert szlogenek ezek, és kissé közhelygyanúsak is, azonban mégsem egészen. Mert nem magától értetődő, amit mondanak.
Megvan a troll-világ kultúrája is, hogyan lehet legalábbis megakasztani és értelmetlenné tenni egy beszélgetést, eszmecserét, kommentelést. A beszólások ideje van manapság, nem kell felvenni a többiek gondolatmenetét, megérteni érvelésüket, bőven elég valami oda nem illőt vagy vulgárisan egyszerűsítőt, esetleg obszcén dolgot reagálni. Nem valami konstruktív, nem is ez a cél – elég, hogy hatottunk a világra, tettünk valamit, sokan akár fel is nézhetnek ránk. Olyan, mintha lenne értelme, benne lettünk volna a szituációban – de nem voltunk. Kívülállóként, a megértés mellőzésével vagyunk ott, de így is uralhatjuk, meghatározhatjuk a helyzetet. Van hatalmunk, ami jó érzés.
Kifinomultabb az egyszerű vagy cizelláltabb manipuláció, amikor jót akarunk, de magunknak. Vagy elveinknek, céljainknak, akár mások javát is figyelembe véve, de nem őszintén, nem a valóságot alapul véve, nem a pártatlan megismerést és helyzetértékelést képviselve. Nem figyelve a többiekre, nem észrevéve őket, nem együtt jelenléve. Mindössze valamit el akarunk érni, ezért vagyunk jelen. Ami esetleg lehet még jó is.
A fenti helyzetekben nem örömmel, teljes szívből és lélekből teszünk – nem feltétlenül jó – dolgokat, hanem számításból. Ezért nem magától értetődő jót tenni.
Isten viszont itt egyszerűen, őszintén nyilvánul meg, nem magára tekint, nem manipulálni akar, hanem jót tenni népével. És örül, hogy jót tehet. Nem azért, mert élvezi a hatalmát, nem is mert el akar érni valami célt, hanem mert ez jó népének. Az az öröm ez, hogy végre meg lehet tenni, megértik, felfogják, észreveszik és ez építi, javítja őket. Immár alkalmasak rá, hogy jót tegyenek velük. Erre ment ki az eddigi sok nehézség, mindkét részről.
Hiszen Isten sem örült annak, hogy nyomorog a népe, a nép sem örült a nyomorúságnak, mindenki elégedetlen. De immár nem trollok, manipulátorok ideje van, nem hamis próféták hirdetnek hamis – ám akár kívánatos – kijelentéseket. Isten tesz jót, örömmel. És a jóban Isten teljes öröme nyilvánul meg.
Ilyen a vegytiszta altruizmus...

Navigare necesse est, vivere non est necesse

„Irgalmazzon nekünk Isten és áldjon meg minket! Ragyogtassa arcát felettünk! Hogy megismerjük utadat a földön; minden nemzet lássa szabadításodat!” Zsolt 67,2-3.

„Hajózni (navigálni) muszáj, élni nem.” Ezzel „biztatta” a tengerészeit Pompeius, akik féltek neki indulni a viharos tengernek. A római vezér címben szereplő szavait nemcsak a hajózásra érthetjük, hanem a szárazföldi közlekedésre is. Muszáj navigálni, keresni az utat, közlekedni, úton lenni. Nem lehet megállni. Ellenkező esetben mi értelme van bárminek is. Manapság már teljesen megszokott, hogy navigációs rendszert használunk autónkban, illetve elég a mobilunkat elővenni, azon is van az útkeresésben segítő hasznos applikáció. Gyalogosként is hasznunkra van a mobilos alkalmazás, ha egy nagyvárosban vagy ez ismeretlen vidéken akarunk tájékozódni.
Alföldi gyerekként nem találtam kihívásnak a közlekedést. A végtelenül egyenes utak, az éggel egybe olvadó horizont lényegében kizárták az eltévedés veszélyét. Bár hallottam olyan valakiről, aki Telekgerendáson is képes volt elkavarodni.
Ahogy megismertem más vidékeket, országokat, úgy tapasztaltam meg, hogy a helyes út megtalálása nem is olyan egyszerű. Különösen az angliai utakat találom, úgy mond, izgalmasnak. A rengeteg szűk, kanyargós, dimbes-dombos utacskák egy végtelen hálózatot alkotnak. Navigációs eszköz nélkül el sem tudom képzelni, hogyan lehetne tájékozódni. A sokszor megtett útirányban is van, hogy csak később fedezek fel eddig ismeretlen, rövidebb utat. Aztán ha biciklire ülök, akkor ismét újabb kihívások várnak. Még több út, lehetőség a célba éréshez vagy eltévedéshez.
Szóval az életünk, munkánk, tanulásunk, boldogulásunk része, hogy útra kelünk, keressük a megfelelő irányt. Igyekszünk biztonságos megoldást találni, olyat ahol nincs dugó, kisebb a forgalom.
Állítólag a német hadsereg II. világháborús vereségének egyik jelentős oka volt a nem megfelelő logisztika és az utak túlterheltsége. Mit ér az a muníció, élelem, gyógyszer, melyek a több tízkilóméteres dugóban vesztegelnek a teherautókon a harctértől távol.
Egy útirány tűnhet szépnek, kalandosnak, problémamentesnek elsőlátásra, majd később még is drámába torkollhat. Példának vehetjük azokat a tájföldi focista fiúkat, akik egyik nap elmentek barlangot tanulmányozni, közben eleredt az eső és elég jelentős mennyiségű csapadék lehullott, ami aztán elzárta őket a külvilágtól. Ráadásul most kezdődik a monszun időszak, sok-sok esővel. Hónapok telhetnek el mire kijutnak, jósolják a szakamberek. Egy búvár már meghalt, aki a segítségünkre ment, de elfogyott az oxigénje.
Megtalálni a helyes utat, az Úr útját. Vannak élethelyzetek, amikor nem is értjük mi lehet a probléma ezzel. De ez megváltozhat, meg is szokott változni.
Isten irgalmára, kegyelmére és világosságára van szükségünk, hogy megleljük a helyes utat, a jó megoldást, ami az igazi szabadsághoz vezet.

ideje

„Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok! Törjetek föl új szántóföldet, mert ideje, hogy keressétek az Urat, míg majd eljön, és hullatja rátok az igazság esőjét.” (Hós 10,12)
Hóseás egy hanyatló ország (Észak-Izráel) prófétája volt Kr.e. 750 és 722 között. 25 éven belül hat király követte egymást, akikből négy lett gyilkosság áldozata. Mindez az Isten iránti engedetlenség következménye volt, amire saját életével is rámutatott a tragikus házasságban élő próféta. Az „igazság” Isten útmutatása iránti engedelmességet jelent, ezt mondja követelésként. A törvény, a rendelkezések kijelölték az Isten népe boldogulásának az útját, ez egyben az új szántóföld megmunkálásának is megfelelt.
Érdekes Mark Twain mondása: „Ha az igazat mondod, nem kell emlékezned semmire.” Hazugsággal telt világunkban úgy a hóseási ige, mint az író mondása arra figyelmeztet, hogy a kereszt(y)én(y) embernek ki kell állni ebből a sorból, még ha igen sok kényelmetlenséggel, sőt bajjal jár is. Krisztustól lehet megtanulni az igazságot és az igaz beszédet is. Érdemes fölfigyelni, hogy másként beszél a tekintélyt parancsoló előkelőkkel, másként a lelkiismeretükkel harcban álló emberekkel („bűnösök”), a betegekkel, a gyermekekkel. Mégis, mindig Isten igazságát közvetíti, amely egyiknek ítélet („jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok”) Mt 23,17, másiknak szabadítás („Fiam, megbocsáttattak a bűneid”) Mk 2,5, gyógyulás („sok embert meggyógyított”) Mk 3,10, értékeik kiemelése („ilyeneké az Isten országa”) Lk 18,16.
Kérdés, hogy miként viszonyulunk Jézus Krisztushoz? Ismerjük-e Őt annyira, hogy egy-egy alkalommal a tőle hallott, olvasott helyzetre ráismerve értékelnénk saját életünket. Ezután lehet arról szó, hogy mások felé fordulva szóljunk Isten igazságáról, ami által mi is igazzá lettünk. Ez nem egy statikus állapot, hanem folytonos tanulás, fölfedezés, keresés, „új szántóföld föltörése”, amelyet követ az „igazság esője”. Csak azt ne mondjuk, hogy az igazság a hazugság tengerében eltűnik, jelentéktelen. Ha egy ember megszabadul, már kettő viszi tovább, ha még kettő általuk, az négy… Ha Krisztus szeretete szorongat minket, a tanúságtételünk eljut azokhoz, „akik éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5, 6) és megelégíti őket.
Azt is mondja július igéje: „itt az ideje”, nyáron nincs uborkaszezon Isten országában. Mozgékonyabbak vagyunk, több emberrel találkozunk, lehet, hogy épp mi vagyunk számukra az igazság tanúi. Ha van belső késztetésünk, akkor segítségül lesz a Szentlélek, aki megadja a mondanivaló keretét is. „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Rm 10,17) Mi vagyunk ennek tanúi, akiket megváltott, megszabadított golgotai halála és feltámadása által.

nevezetes

Új neveden szólítanak téged, amelyet az Úr maga ad majd neked. (Ézs 62,2b)
[A jó pásztor] a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti. (Jn 10,3)

A nevek izgalmas és misztikus dolgok. Elsődleges funkciójuk talán a megkülönböztetés, azonosítás. Vannak erre aranyosabb megoldások, mint az óvodai jelek, meg barátságtalanabbak is, mint a TAJ-, Adó- stb. számok. De ugyanilyen egyedi a telefonszám, email-cím. Vagy a biometrikus azonosítók, az ujjlenyomat, íriszkép, DNS és hasonló egyedi azonosítási lehetőségek. Utóbbiak már nem nevek, nem képzett adatok hanem az egyén saját maga egyediségének megragadása.
A nevek összenőnek az emberrel, mondják nomen est omen, nyers fordításban „nevében a sorsa” vagy„a név maga az ember” – amihez persze olyan név meg olyan ember kell. Úgyhogy ez nem feltétlenül igaz, viszont a ragadványnevekre, személlyel összenőtt jelzőkre már inkább. A klasszikus skatulyázás, önbeteljesítő jóslat, meg a Pygmalion-effektus izgalmas jelenségek, bár nem feltétlenül csak a nevekhez kötődnek.
A nevek általában nem véletlenek. Családi hagyomány, akár legendák is övezhetik. Jelentéssel is bírnak a nevek, számos tulajdonságot (Kis, Nagy stb.) vagy foglalkozást jelent (Kovács, Szabó stb.), jelöl, vélhetőleg ragadványnévként indult. De előfordulnak állatnevek, helyiség nevek, számos egyéb variáció. Egyes helyeken a család kap hangsúlyt, már a nevek képzésénél is megjelenik az apa személye. Az orosz neveknél rémlik ilyesmi, ezért is több szavasak, de a Biblia is hivatkozik a felmenőkre, mint Iskarióti Júdás vagy Zebedeus fiai.
Változhat az eredeti név egy választott illetve adományozott/kiérdemelt név által. Pl. a szerzetesek, pápák, apácák gyakran kapnak új (szolgálati) nevet. Művészek választhatnak egy művésznevet, sokan meg szokásjog alapján – főleg családon belül – egy külvilágitól eltérő névre hallgatnak. A dr. vagy prof. már a névben is megjelenő cím, rang, de a von, sire, gróf és hasonlók szintén valami olyat jeleznek, hogy az illető nem hétköznapi ember.
Van hogy bizonyos körökben más-más néven ismertek emberek, ami nem feltétlenül átjárható. A családi becenév hivatalos közleményben nem az igazi, iskolai/munkahelyi/baráti köri megnevezést máshol nem feltétlenül értik.
Az emberek valahogy viszonyulnak a nevükhöz. Szerethetik, utálhatják, csak becézett/becézetlen formáját hajlandóak elfogadni. Lehetnek büszkék a nevükre, vagy amit jelent számukra, de szégyellhetik is. Viszont mindenki hallgat a nevére, hiszen nagy zajban is felfigyelünk rá.
A nevünk mi vagyunk, hozzánk tartozik és mi hozzá. Talán Isten is így van ezzel, amikor a Biblia Isten nevéről beszél, általában egyszerűen Istenről beszél. Az „ismeri nevemet” elhangzása Isten részéről nem egy misztikus varázsszóra utal, hanem Isten kivételes ismeretére.
Az ember első munkája volt, hogy nevet adjon az állatoknak. „Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.” Ezt követően az ember az asszonynak is adott nevet. Úgyhogy a névadáshoz elvileg értünk, nincs nyoma reklamációnak.
Istennek viszont nem mi adunk nevet – ellentétben a bálványokkal. A mágia alapja, hogy akinek tudod a nevét, azon hatalmad van. Mózes is egyből Isten nevét kérdezte, talán kicsit ilyen céllal is. Nem véletlen, hogy a zsidók nem mondják ki Isten nevét, sőt direkt máshogy olvassák mint írva van.
Lassan eredeti témánkhoz érünk, itt Isten ad új nevet, illetve tudja a nevünket és azon szólít. Arról a névről van szó, ami mi vagyunk. Ami talán még ismeretlen, hiszen a Jelenések könyvében így áll: „adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” Isten tudja (az igazi) nevünket és mi is tudjuk, legalábbis felismerjük. És tudjuk, hogy azok mi vagyunk, azonosulunk vele. A név megragad valami lényegeset, több mint azonosítás.
Félelmetes, hogy valaki tudja a nevünket, ismer minket. Ha Isten tudja a nevünket, hatalma van rajtunk. Ha mi tudjuk a sajátunkat, hatalmunk lehet magunk felett. Ha nem jó nevet tudunk, erősen félreérthetjük, rosszul kezelhetjük magunkat, nem vagyunk a magunk urai. Aki nem tudja saját nevét nem lehet a maga ura, nem ismeri magát. Persze ez nem misztika, mágia, nem a szavaknak van ilyen hatalma – bár Jakab leveléből is tudjuk, a szavaknak komoly hatalmuk van. De ha a nevünket nem tudjuk, hogy ismernénk magunkat? Ha a másik nevét nem tudjuk, hogy ismerhetnénk őt? Ha Isten nevét nem tudjuk, hogy ismerhetnénk Istent?
Ott tartottunk, hogy ijesztő, ha valaki tudja a nevünket. Mintha a PIN kódunkat, jelszavunkat tudná, hozzáférése volna ahhoz, ami a miénk vagy akár amik mi vagyunk. Kiszolgáltatottak vagyunk, védtelenek. Árthat nekünk. Viszont itt a lényeg, Isten nem ártani akar. Jót akar. Hogy azok legyünk akiknek lennünk kellene, nem él vissza a nevünkkel, hanem érdekünkben él vele. Elárulja nekünk fehér kövecskén, megszólít, vezet nevünk által. Akár nyilvános is lehet ez, ha mások is ezen szólítanak. És egy jó rend alakul ki, valami a helyére kerül, egész és kerek lesz.
Mert ez a nevük az igazi, amitől nem leszünk szebbek, okosabbak, erősebbek meg ilyesmi, de azok leszünk akik lehetünk és lennünk kell. Szép név az is, hogy Jorge Mario Bergoglio, benne van a családi hagyomány és ki tudja még mi minden. Azonban a Franciscus jobban visszaadhatja a lényeget, vagy ahogy felénk nevezik: Ferenc pápa.

Méltóságos Uram

Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Lk 19,1-10

A Zákeus történet befejezése ez, mikor már túl vannak az emberek zúgolódásán és a fővámszedő felajánlásán, sőt éppen a jézusi „Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia” kijelentésen is. Ekkor következik az igénk, aminek látszatra nem sok kapcsolódása van az előző mondathoz.
Hiszen a ház üdvösségét nehéz überelni, ennél nagyobbat mondani. Ráadásul azt Zákeus vagyonmegosztása előzi meg, úgy tűnhet a jótékonyságnak és jóvátételnek a következménye az üdvösség. Mert mi másnak is lenne, olyan szép az oksági lánc. Zúgolódnak Zákeus bűnössége miatt, aki erre osztogat, majd el is nyeri az üdvösséget, ráadásul még a háza népe is. Hepiend, holivúd, kasszasiker.
Jézus aktuális kijelentése mégis kapcsolódik, ha másban nem hát az üdvösség tekintetében. A háznak az megszabadulása, üdvössége, a ugyanaz megment, megtart, üdvözít szó, ami az ember fiának feladata. Mintha mégsem a jótettől, adakozástól lenne itt üdvösség, az Emberfia tettéről van szó, ami a keresését követi. Itt az oksági lánc ilyen: keres, talál, üdvözít.
A keres egyértelmű: Jézus kereste Zákeust. Aki egyébként nem bújt el, de mégsem a megszokott, normális helyen volt, az utcán, hanem egy fára mászott fel. Nem tudni ez mennyire szokatlan, de valamennyire bizonnyal, hiszen említést érdemelt. Ez által elkülönült a többiektől, előre is szaladt, felmászott, mintegy lesben állt. Kukkolt. Kíváncsiskodott, bámészkodott, látni akarta az aktuális látványosságot, a sztárt. Talán rajongó volt, egy jézus-fan, de lehet csak a nevezetesség, az arra járó celeb érdekelte.
Szóval Zákeus nem bújt el, mégsem ott volt, ahol normálisan várnánk egy fővámszedőt, tekintélyes embert, hatalommal bírót. Úgyhogy meg kellett keresni, és Jézus megkereste (fölnézett), meg is találta. Egy fán. Ez is lehet jelkép értékű, de tovább lépünk. Jézus felnézett rá, majd néven szólította. Jézus nem nézte le, mint a tömeg, aki a bűnösségét hangsúlyozta később.
Jézus tehát a keresést, megkeresést hangsúlyozza, ami egyébként mellékesnek tűnhetne: épp arra járt és felnézett. Azért észre vehetjük, hogy Zákeus is kereste a lehetőséget Jézus látására: a 3. vers „szerette volna látni” ugyanaz a kereste (a módját) ige, mint amit Jézus használ a 10. versben. Vagyis kölcsönösen keresik egymást, a találkozást.
Ezek a szavak lehetnek a kulcsok, amik többször is előfordulnak, a keres, kíván, törekszik és a megment, megszabadít, üdvözít. Ez isteni tett, folyamat, aminek első részét az ember is megteheti és bizonnyal elvárás is. Elvárás Zákeustól, hogy törekedjen megismerni, felismerni Istent, találkozni vele. És ezért még balgaságot és illetlenséget is el lehet követni, feladni a méltóságot, ha erre van szükség. A nyitottság jelenik itt meg: szabad arra, hogy fára másszon. Hogy ne bújjon el a tömegben – ami egyébként kontraproduktív, kipróbálta –, ne sodródjon. Ha alkalmazkodva, megbújva – nem a fán hanem az emberek között – nem éri el a célját, törekvését, akkor újítson, menjen tovább, az illetlenségig. Hiszen fel is adhatta volna, hazamehetett volna – Jézus nélkül –, konstatálva hogy erről a buliról is lemaradt. Kis kesergéssel eltöltött pár nap után túl van rajta, egy hét múlva meg már nem lesz téma a vándorprédikátor. Minden megy tovább. De ő törekedett, látni szerette volna, kereste.
Ahogy Jézus is feladja a méltóságát, hiszen szóba áll egy bűnössel, megszólítja elismerően is szól hozzá és üdvössé nyilvánítja a házát is, amire azért kevés példa van. Az emberek normálisan is vigyáznak a róluk kialakult képre, a celebek bizonnyal még inkább, egy nem akármilyen képet kell megjeleníteni magukról. Ahogy a közszereplők is, politikusok is és annyi mindenki, akár külön stáb dolgozik az imázsukon. Az itteni két közszereplő viszont nem törőik az imázsával, egyszerűen és természetesen viselkednek, sikerül is találkozniuk.
Sokszor van, hogy nem emberek, hanem imázsok, felépített arculatok találkoznak – nem is alakul ki párbeszéd, megismerés, eszmecsere – lényegében nincs találkozás. Mert a felépítmények nem kockáztatnak, saját magukat nyomják előtérbe, arra vigyáznak nehogy a róluk alkotott kép sérüljön, demonstrálni akarnak. Így aztán nincsenek hatással egymásra, elbeszélnek egymás mellett. Mint választások környékén oly sok politikusi vita – ha van egyáltalán – arról szól, hogy mindenki mondja a magáét és nem arra reagál, amit a másik mond, hanem magában beszél vagy arra reagál, amit ő tulajdonít a másiknak. Ezek párhuzamos monológok, szomorú jelenségek.
Itt észreveszik egymást, sőt örülnek egymásnak. Keresnek, figyelnek, megtalálnak és megtartanak illetve megtartatnak. Az is örül, aki megment, hisz az a dolga, azért jött. És az is örül, aki megmenekül – hiszen megmenekül. Egyszerűségében szép ez a történet.

Megújító energia

„Az Úr, az én Uram ad nekem erőt.” Habakuk 3,19

Mióta az emberiség nagy része a rohamosan növekvő technikai fejlődés következtében egyre több készülékkel veszi körbe magát, egyre több energiára van szüksége. Elődeink nagyon leleményesen fedezték fel, hogy a gőz, kőolaj, földgáz alkalmasak az energia szükségletek kielégítésére. Az egyre nagyobb kereslet nemcsak dúsgazdaggá tette ezen anyagok birtokosait, hanem mondhatni korlátlan hatalmat adott nekik. Ennek a pozíciónak a megtartása vagy megszerzésre végtelen pénzösszegeket felemésztő háborúskodásokhoz és számtalan emberéletet elvesztéséhez vezetett. Ezen energiahordozók igénybevételének még van egyéb hátránya is. A készletek nagyon is végletesek, mindemellett felhasználásuk környezet szennyező. Már évtizedek óta keresik az alternatív energiaforrások felhasználásának a lehetőségét. Az általános vélekedés sokáig az volt, hogy ennek igazi létjogosultsága majd valamikor a távoli jövőben lesz. „A napelemek telepítése az unokáink jövőjébe való befektetés” – hangzott el nem is olyan régen egyik ismerősöm szájából. Mára azonban úgy tűnik ez a felfogás újra fogalmazható. Egyes országok nagyon jelentős fejlődésre tettek szert a megújuló energiák felhasználása terén. Habár Nagy-Britanna nem egy Costa del Sol, nyilván kevesebb a napsütéses órák száma, mint a spanyol tengerparton, azonban olyan mértékben sikerült fejleszteni a napenergia felhasználást, hogy nem régen az országos energiaszükséglet egy negyedét tudták napenergiával biztosítani egy bizonyos napon. Az emberi élet nem nélkülözheti az energiát és megtalálható a megfelelő forrás, ami hosszútávon és a lehető legbiztonságosabban biztosítja azt a számunkra.
Az emberi testnek és léleknek is szüksége van energiára, erőre. Vannak időszakok, amikor egészségünk akár a makk, formánk kirobbanó. Úgy érezzük, senki nem állíthat meg, bárkit és bármit legyőzünk és hogy ez az állapot sosem múlik el. Aztán sokkal hamarabb, mint akár sejtenénk, egyszer csak elgyengülünk, megfáradunk, erőnk és életkedvünk elhagy. Ekkor értjük meg, hogy milyen nagy kincs az életerő.
Az emberi életben sokféle módon meríthetünk erőt: élelmiszer, innivaló, levegő, hő, ruházat, ásványi anyagok, vitaminok, gyógyszerek, teljesítményfokozók, tudatmódosítók, valamint család, szerelem, munka, siker, boldogság stb. Ezek többsége csak ideiglenesen adnak megoldást, vannak olyanok, melyek elbizakodottá tesznek, mások a vesztünket okozzák.
Habakuk könyvében olvashatjuk a biztatást. Isten kész erőt adni. Övé a legtisztább forrás. Kimeríthetetlen készletei vannak. Béke és öröm a mellékhatásai. Neki nem kell bizonyítanunk, hogy milyen erősek vagyunk. Tökéletlenségünket, gyengeségünket felismerve az Ő erejével erőssé lehetünk.

Vendégszeretet

A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg. Zsid 13,2

Annyi mindenről meg tudunk feledkezni. Születésnapokról, megbeszélt találkozásokról, határidőkről, már megtanult ismeretről, átélt élményekről, ígéretekről, feladatokról, tapasztalatokról, figyelmeztetésekről… Van, amit szeretnénk is elfelejteni, mintegy meg nem történtté tenni, akár sok munkánk is lehet ebben. De vélhetőleg gyakoribb, hogy a felejtés akaratlan és kellemetlen.
Ez az emlékezés Izrael sajátja, ez tarja össze a népet, a nemzetet és vallási közösséget is, ami persze lényegében ugyanaz. Ahol Ábrahám, Izsák és Jákob Istene jelenik meg, ott mindenki tudja kik ezek a személyek. Ahogy emlékeznek a Vörös tengerre, a fogságra, a nagy királyokra, prófétákra, dicsőségekre és szégyenekre. Nem kérdés az ezekre emlékezés a hétköznapokban is, ez része az öntudatnak, identitásnak.
A szerző a következő versben néhány dologra konkrétan felhívja a figyelmünket, amiről nem kéne megfeledkezni: „Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok.” A megelőző mondatban pedig a testvéri szeretetről van szó. Ezek mintha összefüggnének: először a (testvér)szeretet, utána az empátián alapuló cselekedet, a kettő között meg az emlékezés a vendégszeretetre.
Visszatérve a vendégszeretetre. Ez a hétköznapi rítusok része is, hiszen a zsidó családokban széder estén illik teríteni Illés prófétának is az asztalnál, meg nyitva hagyni az ajtót, hogy bejöhessen. Vendéget várnak, nem is akárkit. Megvan annak a valószínűsége, hogy arra jár a próféta, várják. Nem rajtuk múlik, ha nem jön el.
Jelen esetünkben nem prófétát vagy messiást várunk, vendégszeretet kapcsán hétköznapi emberekre gondolunk. A szöveg bizonnyal arra utal, amikor Ábrahám tudtán kívül angyalokat vendégelt meg. Jelzi ez, hogy nem tudjuk milyen a másik ember. Amit tapasztalunk belőle – fizikai megjelenése, öltözködése, mozdulatai, gesztusai, beszéde stb. – az keveset árul el. Ha vendég lesz, kapcsolatunk lesz vele bizonnyal többet megtudunk.
Ahogy a sareptai özvegy is először egy arrogáns, követelőző fickót láthatott Illésben, aki a legnagyobb ínségben arcoskodik vele. Milyen vendég már az, aki kiköveteli a vendéglátást? Talán minden mindegy alapon mégis elhiszi Illésnek, hogy nem kell félnie. A vendég végül a túlélést hozta el nekik. Amit persze nem tudhatott az elején, nem azért látta vendégül. A vendégszeretet talán nem is érzelem, hiszen egy erőszakos vendégnél nem lehet ilyen, érzelmi alapú szeretetről, szimpátiáról beszélni.
Régebben a mostanihoz képest erős információéhség lehetett, legalábbis jóval kevesebb hír jutott el jóval lassabban az emberekhez. Jóval ritkábbak voltak az utazások, békeidőben leginkább kereskedelemhez kötődtek, így egy kívülálló megjelenése esemény lehetett. Minél messzebbről jött annál inkább – és annál inkább mondhatott bármit is persze. A viszonylag kis és zárt közösségekből eredően pedig egyértelmű volt, hogy ki az idegen és ki nem. Akit nem ismertek, az messzebbről jött, mint a másik falu, biztosan idegen volt, potenciális vendég.
Az idegent az istenek hírnökének is tekintették, s mint ilyennek vendéglátást kínáltak föl. Mindennek kiegészítése az a tézis, miszerint maga Isten is jövevény a földön, mivel Teremtőként nem része a világnak, hanem felette áll. Jézus vallomásai egybecsengenek ezzel: „tudom, honnan jöttem, és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök, vagy hová megyek” vagy „Az én országom nem e világból való…”, de a tanítványok is kívülállók, hiszen „Aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem…” – ami szintén a szíves vendéglátás elterjedt gyakorlatára utal. Jézus a vendégszeretet intézményére épít, amikor tanítványait szolgálatra bocsátja, mindenféle felszerelés és tartalék nélkül.
A vendégszeretet, φιλοξενία, kifejezés gyöke az „idegen-t” (ξενος) jelölő szó, amely logikailag szinonim a „vendég”-gel, a filó pedig szintén nem ismeretlen, filozófia, filantróp stb. szavakból. Ellentéte a xenofóbia, idegengyűlölet lehet, aminek azért látjuk nyomait a világban. Amikor nem dicsőség, kiváltság, elismertség vendégként megjelenni valahol, hanem félelmet, kiszolgáltatottságot, megaláztatást jelenthet. Bizonnyal ilyen is volt mindig, nem új jelenség – például Sodoma történetében nem egy vendégszerető közösséget találunk. Viszont nem ez a követendő.
Idegennek, vendégnek lenni nem könnyű, általában nem választott szerep, belesodródhat az is, aki nem akarja. Hiszen fogoly vagy gyötrődő sem jókedvében lesz senki, nem erre készül vagy tekinti céljának. Az idegenek, vendégek, foglyok és gyötrődők általában valós áldozatok. Nem feltétlenül ártatlanok, de a helyzetükből adódóan megilleti őket a vendégjog, emberi jogaik védelme, méltóságuk tiszteletben tartása stb.
Erről elfeledkezni azok tudnak leginkább, akik jól vannak, mondjuk hatalmi helyzetben, otthonos környezetben, kielégítő fizikai, lelki és szociális állapotban. Lehetne gondolkodni azon, aki nagyjából rendben van miért feledkezik meg az elesettekről. Mintha általában az egy kicsit jobb helyzetben levő segítene, nem a sokkal tehetősebb. De itt nem a mentségek kereséséről van szó, motivációk vizsgálatáról. Nem szabad megfeledkezni a vendégszeretetről. Hiszen aránytalanul jobban járhatunk. Van ennek fenyegető felhangú változata is Jézus szájából, de maradjunk a jutalomnál. Hiszen jól akarunk járni, legyünk hát jóban az idegenekkel.

Javasolt kortörténeti háttér: Várady Endre: Angyali vendégek 8-11. oldal

jobb

Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít. Péld 16,32

A többet ér, vajon mit jelent? Rabszolgaként jobban eladható? Merthogy ekkor voltak még rabszolgák. Vagy, mai korra vonatkozóan, több fizetést érdemel, csak komolyabb ajánlattal lehet egy céghez elcsábítani? Felmerülhet – a magyar nyelvbe belefér –, hogy nem értékről van szó, hanem többet ér el. Lassan járj, tovább érsz?
A fordítások elég jól megoszlanak, gyakran simán jobbnak fordítják. A LXX-ben levő szó pedig jelent még erősebbet, hatalmasabbat is.
Az biztos, hogy fokozásról van szó, így lényeges lehet a mennyiség: mennyivel jobb? Ha csak kicsit jobb, nincs is nagy különbség, egy kupacban vannak. Ha viszont sokkal jobb, úgy minőségi különbség van közöttük, minőségi ugrás, a gyengébb akár a rossz szinonimája is lehet.
Csak két dolgot hasonlítunk tehát egymáshoz, ahol fekete-fehér kategóriák vannak, vagy több dolog közül kettőt vesszük csak elő? A két legjobbat, vagy a legrosszabbat és legjobbat, esetleg más helyezésük van a rangsorban? A hős és a várost hódító is jó, sokat ér – vagy pont ellentétei egymásnak és az utóbbiak negatív példák? Ahogy a hit-remény-szeretet hármasnál – ahol legalább tudható, hogy a nyertesekről van szó – is lényeges lehet, mennyivel nagyobb a szeretet, a másik két dobogós között mekkora a különbség – és egyébként vajon melyik a második helyezett?
Elég jól megakadtunk már az első szónál. Lehet, hogy a minősítés mindig ilyen, megakaszt, leállít. Egy ítéletet mondunk ki, döntést, véleményt. Kijelentés, ponttal a végén. Minden nap, vélhetőleg óránként többször is minősítünk, összehasonlítunk. Másként hogy is tudnánk dönteni, választani? Melyik a finomabb, olcsóbb, hatékonyabb, sürgősebb, fontosabb, könnyebb, becsületesebb…? Döntenünk kell és utána tovább lépni, a következő döntésre.
Amennyire tudom a számítógépes programok jelentős része döntés: ha-akkor. A ha pedig valamilyen feltétel, gyakran összehasonlítás: kisebb, nagyobb vagy egyenlő, esetleg nem egyenlő. E feltételek esetén történik valami. Mi is működünk így: ha melegebb lesz rövid ujjú inget veszek. Ha olcsóbb lesz, megveszem. A programnál ezek objektív összehasonlítások, konkrét értékek vannak. Nálunk viszont képlékeny, mi is a melegebb vagy olcsóbb, mennyi az a különbség, amit már számottevőnek és így cselekvésre indítónak tekintünk?
Visszatérve igénkhez, jobb a türelmes/hosszútűrő/béketűrő a hősnél/erősnél, és az (ön)magán/indulatán uralkodó a várost elfoglaló/hódítónál. A hosszú táv lényegesebb az aktuális sikernél. Mintha az eredménynek a fenntarthatósága lenne lényeges, illetve a befektetett munka. A gyors sikerben szerepet játszhat a szerencse is, a kedvező alkalom, jó együttállás. A türelem, önuralom nem látványos, lehet észre sem venni mennyi munka, erőfeszítés van mögötte. Elkönyveljük, hogy valaki türelmes, fegyelmezett, jó neki. Mások meg nem ilyenek, így megy ez. Pedig lényeges, hogy ez jobb, habár feltűnés nélküli.
Valamint a hősség, hódítás külső, míg a türelem, önuralom belső. Nem úgy, hogy az ember magával van elfoglalva, megvalósítja önmagát, kiteljesedik stb. A Biblia nem így szemléli az embert, nem önmegváltást hirdet, belső erő aktivizálását stb. De azért elismeri a belső értékeket, látja azok hasznát és hiányuk kárát. Gyakran nem didaktikusan kifejtve, hanem történetekben, mint Ákán bűne vagy Dávidé.
A türelem és önuralom talán nem a legjobbak – hisz elvileg a szeretet a legnagyobb, ugyebár –, de elég jók az összehasonlításokban. És azon kívül, hogy megállapítjuk kívánatos voltukat érdemes lehet elérésükön is gondolkodni. Hisz általában senki nem szeret türelmetlen lenni vagy indulatkezelési gondokkal küzdeni, még akkor sem ha – ez által vagy ettől függetlenül – hős vagy hódító. Hogy érhetjük el hát a jót, a jobbat?
Sajnos ez itt ennyi, egy összegyűjtött mondás, nem recept. Viszont ha ennyi, akkor ennyiként is működnie kell, ugyanaz igaz rá, mint az egész Bibliára. Nem magunkra és saját jobbá válásunkra kell figyelnünk, hanem Istenre és a többiekre. Ami gyakran döntés kérdése, és ebben segíthet a fokozás: meghozni a döntést, mert belátjuk, hogy jobb.
Az hogy a hősség/hódítás helyett vagy mellett javul a türelmünk/önuralmunk jelezheti, hogy jó úton járunk. Hiszen azért ezek isteni tulajdonságok is, amiből az Istenre figyelés, Krisztus követés által szivároghat át hozzánk valamennyi.

Célkeresztben

“Mert íme a bűnösök kifeszítették az íjat, a húrra illesztették nyilaikat, hogy lenyilazzák a sötétben az egyenes szívűeket.” Zsolt 11,2.

Sajnos ez a kép nagyon ismerős manapság. Az elkövető lesből vagy meglepetésszerűen, szinte a semmiből előlépve kezdi gyilkolni az ártatlan és védtelen fiatalokat. Az utóbbi évek USA-beli iskolai lövöldözésekre gondolhatunk elsősorban, de igazából az ilyen alattomos és gyáva agresszió egyidős az emberiséggel.
Ha fizikálisan szerencsére nemigen, de lelki értelemben, annál inkább sűrűbben átélhetjük ez a helyzetet. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy csatatér közepén vagyunk, és különféle támadások érnek olyan helyekről, személyektől ahonnan és akiktől soha nem vártuk volna. Egyesek magatartása megváltozik, beszólogatnak, ellenségesek lesznek, kivételeznek a mások javára, minket igyekeznek nyilvánosan megalázni. Később kiderül, hogy a hátunk mögött kibeszélnek minket és hazugságokat terjesztenek rólunk.
„Ha semmibe veszik végzéseidet, mit tehet akkor az igaz?” az idézet 3. verssora. Míg mi minden szabályt betartunk, a másik kibújik mindegyik alól. Erre mondják, hogy nem fair a játék. De miért bántanak bennünket mások, amikor semmit nem ártottunk nekik és miért pont minket?
Arra jöttem rá, hogy a hívőember, aki keresi az Úrat, aki igyekszik az egyenes úton haladni olyan életet él, amit egyszerűen irigyel a másik. Egyre inkább szembesülök azzal, hogy egyesek a legkisebb sikerünknek sem tudnak örülni, hanem fenyegetésnek veszik azt. Látják a saját kudarcukat, összehasonlítják a mi életünket az övékével és elviselhetetlen veszteséget élnek meg. Pedig lehet, hogy az ő életükben is vannak sikerek, csak nem veszik észre azokat. Megindokolhatatlan indulat, gyűlölet gyülemlik fel bennük, amit már nem tudnak kezelni, csak valakire, rossz esetben ránk, ontják.
Az 5b. vers szerint „saját lelkét gyűlöli, aki szereti a gonoszságot„.
Jó megérteni, hogy bár bennünket akarnak bántani a rosszakaróink, persze többé-kevésbé sikerül is ezt elérni, a legnagyobb kárt saját maguknak okozzák. Saját gondolataikat fertőzik meg és saját lelküket mérgezik meg.
„Szent templomában van az Úr, áll az egekben az Úr trónusa.” 4. vers.
Igen, értem a képet, meg sokan hasonlóan képzelik el: a Jóisten valahol nagyon messze, elérhetetlen, elvont helyen úgy tesz, mintha uralkodna. Közben meg hetente lövik le az ártatlan iskolásokat vagy bombázzák le a csecsemőket. Milyen uralkodás már ez? Mikor teljesül ez, hogy „parazsat és kénkövet hullat a bűnösökre, és szélvihar lesz kelyhük osztályrésze” 6. vers?
Hát, aki a Bibliában keresi a megoldást az Élet nagy kérdéseire, az ne egy Chuck Norris-os csattanóra számítson. Egy biztos, nem kell verébként elmenekülnünk az ilyen helyzetetektől, mert az igazak láthatják az Úr arcát. Találkozunk vele majd az örök életben, de hiszem, hogy már ebben az életben is egyre jobban megismerhetjük Őt és egyre inkább rábízhatjuk az életünket.
Aki pedig jó példát mutat ezekben a támadásokban, annak sikerül megfelelő mennyiségű eleven szenet gyűjtenie a támadójának a fejére.

hit és hősök

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Zsid 11.1

A Zsidókhoz írt levél írója hosszú érvelést zár le a fenti tömör mondattal. A Názáreti Jézusról bizonyítja, hogy Ő a Messiás, akiről a próféták, az ősi ígéretek szóltak. A ’látó’ ember képes ennek felismerésére, aki hitelt ad a jövendöléseknek és a tanítványok tanúvallomásainak, s kétséget kizárva fogadja el az Ige bizonyságtételét. Ez a ’látás’ a hit, amely akár „most tükör által homályosan” (1Kor 13,12) ismeri fel a valóságot, az igazságot, és annak figyelembevételével alakítja életét. Ennek bizonyítéka az egész 11. fejezet, ami a „hithősök” felsorolásával teszi igazán hangsúlyossá a levél írója. Vannak ún. sikertörténetek pl. Ábel, Énók, Nóé, Ábrahám és az ősatyák, Mózes, a honfoglalás és a többiek. Vannak tragikus események is: „Másokat viszont megkínoztak,… Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket… akikre nem volt méltó a világ… És… hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát…” (Érdemes végigolvasni az egész fejezetet!)
A hit mindazokat jellemezte, akik szereplői ennek a szakasznak. Hogy jutottak hozzá? Volt, aki kereste, volt, akit Isten talált meg, de nem véletlenül tanácsolja Júdás apostol: „küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott”(Jud 3/b). Pál apostol is buzdítja Timóteust: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet (1Tim 6,12). Ez az odaszánás jellemezte a történelem olyan nagyjait, mint Assziszi Szent Ferenc, Husz János, Luther Márton, Kálvin János, Hubmayer Baltazár és az azóta élt szentek. A mai hithirdetés nem könnyebb, mint a korábbi korokban, de nem lehetetlen. Ennek egyik próbálkozása Balog Miklós költő – lelkipásztor meggondolandó verse:

Egy hitetlenhez

Miért vitatod: van-e Isten, avagy nincs,
létezik-é a pokol, vagy a menny?
Nem vita dönti el ezt, sem a szókincs,
még csak a hit se, hisz úgysem hiszel!
Még ha vitában legyőzöl is engem,
s élem, amint te, a földieket:
mit veszítek, ha hit él a szívemben,
mit veszítek, ha a föld betemet?
Nékem a hit az örök menedékem,
vigasz a bajban, halálba remény;
és ha van Isten, kárhozat és menny:
mit veszítesz te, de mit nyerek én?!

kritikusan

Mert Isten igéje… megítéli a szív gondolatait és szándékait. Zsid 4,12

Általában kívülről tudott rész ez, egyből flytatjuk, hogy élő és ható…
Most itt a funkció kerül előtérbe, nem az ige természetéről van szó, hanem arról amit csinál, amire szolgál. Nem az igén van a hangsúly, hanem rajtunk és a viszonyunkon az igéhez.
A mondatunk igéje a megítél, görögül κριτικὸς, és ez egyszer fordul elő az Bibliában. Ismerős szó ez, általában van egy negatív, fenyegető felhangja, ahogy egyébként az ítéletnek is. A kritika többnyire értékítélet valami alkotásról, de lehet kritizálni majdnem mindent. A legegyszerűbb formája, hogy valami jó vagy nem jó, esetleg szép/nem szép, hasznos/haszontalan, építő/romboló stb. Az alap a bináris, két ellentétes kimenetű ítélet közötti választás. Az ítéletalkotás folyamatos tevékenységünk, talán a jó és rossz tudásának következménye, valahogy mindent értékelünk.
Objektíven illik értékelni, számba véve a pro és kontra érveket, tulajdonságokat, jellemzőket. Az objektivitás eleve érdekes dolog, leginkább a tudomány próbálkozik vele, azon belül a matematika és a kísérleti tudományok nevezhetik magukat talán különösen objektívnek. Hiszen ezek ellenőrizhetőek, megismételhetőek stb. Itt eldönthetőnek tűnik, hogy valami igaz vagy hamis, igen vagy nem.
Szubjektív értékelésünk általában már saját nézőpontunkat, ízlésünket akár érdekeinket tükrözi. Az a szép ami nekem tetszik, az a jó, ami nekem kellemes, hasznos. Vagy lehet ez kevésbé önző is, ami a többségnek tetszik, a többségnek hasznos. Esetleg minél többeknek jó, annál jobb. Mindez már összefügg nagyon sok mindennel, egyéni vagy társadalmi célokkal, elvekkel, hagyományokkal stb.
Felmerülhet a kérdés, hogy az ige objektíven vagy szubjektíven ítél meg minket? Ha az ige törvény, akkor tud objektív lenni, a 613 parancsolat betartása egyértelműen elbírálható. Bár komoly zsidó irodalom foglalkozik ezek értelmezésével, mintha mégsem lenne olyan fekete-fehér az elbírálhatóság. Vagy a néhány keresztény parancsolatot is vehetjük – mondjuk a klasszikus bálványáldozati hús, vér, megfulladt állat és paráznaság –, de ezek sem annyira egyértelműek. Valami azonban csak kell, hiszen az ítélet objektív, egyértelmű a szétválasztás. Kecskék és juhok vannak, mint Mt 25 végén. Valahogy dönteni kell, ítélni, ami radikális következményekkel jár, illene objektíven.
Ha nem törvény az ige, akkor mi? Hiszen csak kis része konkrét parancsolat, előírás, nagyobb része történet, esetleg költészet. E szerint nem egyszerűen alkalmazható szabálygyűjteményről van szó, hanem példázatról, sztoriról, aminek meg kell érteni, akár érezni a mondanivalóját, szellemét és azt követni. Nem a betűjét értelmezni, hanem a hangulatát, tanítását, szinte a személyiségét felfogni és a szerint élni. Érezhető mikor mi helyes vagy helytelen, segíthet a lelkiismeretük, de az ige mondanivalója, jelenvaló lelke is.
Ráadásul nem is cselekedetekről van szó, sokkal kevesebbről és sokkal többről. A gondolatokat és a szándékokat ítéli meg az ige. Ezek azért valós, konkrét dolgok, mindenki magába nézve tudja saját gondolatait és szándékait. Viszont kívülről nem látszanak, más nem tudhatja. Persze némi mimika, metakommunikáció meg ilyesmi valamennyit elárulhat. Inkább érzelmeket kaphatunk így el, de a mögöttes gondolatot bizonnyal nem, ahogy a szándékot sem. Esetleges következtetéseink pedig könnyen félreértéshez vezetnek egy gesztus, hanglejtés, cselekedet stb. tekintetében. Nem tudhatjuk ki mit miért csinál – a miérten most okot és célt is értve.
Sokszor a magunk gondolatai, szándékai is utólag állnak össze, hogy is alakult ki valami. Ráadásul ezek nagyon gyors dolgok, közösségi helyzetben, pl. egy beszélgetésben folyamatosan változnak gondolataink, ahogy szándékaink is – mit gondolok éppen a helyzetről, a másikról a témáról és merre tervezem irányítani a beszélgetést, mit akarok elérni vele, hogy jöhetek ki jós ebből –, egy perc alatt akár többször is módosulhat. Ahogy a véleményünk, értékelésünk, akár ítéletünk a másikról, a helyzetről, a témáról, netán magunkról. Ami helyes egyébként, kifejezetten élettelen lenne, ha nem hatnának ránk a dolgok, vagy mi a dolgokra, nem lenne értelme egy olyan beszélgetésnek, ahol úgy fejezzük be, ahogy elkezdtük. Akkor nem történt semmi.
Viszont az ige megítéli mindezt. A gondolat, szándék, ezek szerint számonkérhető. Felelősek vagyunk érte, hiszen ha nem lennénk azok nem lenne értelme megítélni. A gondolataink, szándékaink mi magunk vagyunk. Sokkal inkább, mint a cselekedeteink, amik alakulhatnak másként, mint gondoltuk vagy szándékoztuk. Esetleg az lesz, amit terveztünk – de az eredménye mégis más, másképp jön ki vagy a végeredmény nagyon eltér. Az ige viszont nem az eredményre tekint. Ami legalább annyira biztató mint fenyegető, gondolataink és szándékaink legalább annyiszor kapnak jó mint rossz minősítést. Bár ilyen felmérést nehéz csinálni, de a szégyenkezés és a büszkeség aránya – már ha mondjuk ezzel mérnénk – vélhetőleg hasonló lenne. Bármelyik erős túlsúlya valami felborulás jellegű lehet lelkileg, de ez már most nem témánk.
Ahogy a gondolat és szándék különböző voltába sem megyünk bele, terjedelmi okokból.
Viszont lényeges, hogy az ige cselekvő, a szöveg egyetlen igéjének alanya. De hogyan cselekszik – a nélkül, hogy a természetébe belemennénk, merthogy ezt az elején így terveztük? Vizsgálatunkban aktuálisan feltesszük, de meg nem engedjük, hogy önálló aktivitást tulajdonítsunk neki.
Bizonnyal a kapcsolat által hathat ránk, jelenlétével. Azzal, hogy tudunk róla, akár törvényként, akár történetként. Egyfajta zsinórmérték, etalon, amihez mérjük gondolatainkat és szándékainkat. Hat ránk ez a tudás, az ige ismerete. Mi is megítéljük magunkat, pont ennek az ismeretnek alapján is, visszatérve a κριτικὸς szóhoz. Az ige kritizál minket belülről, ami olyasmi, hogy mi kritizáljuk magunkat az ige alapján. Kikerülhetetlen ez, bár persze nem kötelező figyelembe venni.
Minden ítéletnél felmerül, van-e mentség, fellebbezési lehetőség, mint egy rendes ítélet ellen? Úgy tűnik, nem nagyon. A gazdag – Lk 16 szerint látva Lázárral szembeni állapotát – valamiféle panaszt tesz, mintegy fellebbez, legalábbis az ítélet, a büntetés enyhítését kéri, de nem jár eredménnyel. Aki kecske lett, kecske is marad. Fura is lenne, ha változtatni lehetne a döntésen – akkor az a döntés nem volt megalapozott. Nem lenne teljes körűen tisztázott a tényállás, hozhatnánk még tanúkat, mutathatnánk be további bizonyítékokat. De ilyen nem fordulhat elő, Mt 25 végén a király nem biztosít átjárást a jobbja és balja felől állók között, hanem csak indokolja a korábbi ítéletet. Amivel egyébként az ott állók is tisztában lehettek a lelkük mélyén.
Mi marad hát nekünk? A kegyelem, hiszen a lélek esedezik értünk, mégiscsak van szószólónk. Vagyis lehet esélyünk. Mert az ítélet másik görög szava a κρίσις, ami szintén ismert, sokszor előfordul, és fenyegetőbb hangulata van a kritikánál. Így az önkritika mindenképpen ajánlható.

konklúzió

Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot. Jn 16,33

No ilyen kortes beszéddel sem lehet választást nyerni. Bár vannak hasonló példák – pl. vér, verejték, könny –, de inkább ígérni illik. Az a rész jó, ami a győzelemről szól, jól hangzik a győzteshez csatlakozni. Manapság ciki vesztesnek lenni, vagy akár annak látszani. Egy olyan kijelentés pedig, hogy már győztem, az arroganciájával elég bizalomkeltő. Hiszen erős kijelentés és abszolút nincs összhangban a mindennapi tapasztalattal. Jó az olyan magabiztosok oldalán, akiket nem zavar a valóság.

Azonban ez nem arrogancia, hanem bátorítás. Nem szószékről harsogott szónoklat, hanem baráti körben elhangzott beszéd. És pont egy kellemetlenségre hívja fel a figyelmet: a békesség és a nyomorúság nem egymást kizáró fogalmak. Már persze a nyomorúság a kellemetlen rész, győzelem ide vagy oda, nincs töretlen diadalmenet. Ez a győzelem nem dicsőséget jelent, hatalmat, felmagasztalást vagy csodálatot. Ez a győzelem „csak” békességet hoz. A Példabeszédekből is tudjuk, hogy a békességben jobb a kevés, a száraz kenyér is, mint a sok, a lakoma. Éhesen és nélkülözve ezt másként láthatjuk, természetesen vágyhatunk a megelégítésre. A nyomorúság nem kellemes állapot. Ezért kell tudatosítani, hogy nem ez a lényeg.

Látjuk olykor mivel jár egy-egy győzelem, és az nem mindig a békesség felé vezet. Amíg az ember győzni akar, nem nagyon lehet békessége. Békésen elég nehéz versenyezni, nyerni. A győzelmeket általában meg kell védeni, újabb győzelmek kellenek, merthogy folyamatos a fenyegetettség. Mintha a békesség és a győzelem kizárnák egymást (persze nem, de most tegyünk úgy). Erre mondható, hogy „savanyú a szőlő”, meg a vesztesek önigazolása. Akár ez is lehetne.

Jézus szerint azonban nem a nyomorúság a lényeg, hanem a békesség. Nem a nyomorúságban kell megtalálni a békességet, hanem a békesség az elődleges, amit nem tesz tönkre a nyomorúság. A nyomorúság egy legyőzött világ nyomorúsága, míg a békesség a győzteseké. Majdnem olyan, mintha a nyomorúság azért nem számítana, mert egy legyőzött világ sajátja. Jézus nem magyarázza, csak megemlíti, azért erről is tudjatok, ne lepődjetek meg. De ne erre nézzetek, nem ez számít.

Idézetünk egy hosszabb beszéd befejezéseként hangzik el, mintegy a konklúziók levonása. Ez van, remélem értitek, most ennyi. Ha figyeltetek eddig, ti is erre juthattatok. Eldőlt a győzelem, nincs további verseny, elvégeztetett. Attól, hogy még nem látszik, már ez van. Ezért bízhattok, sőt bízzatok. Erről beszéltem eddig is.

Újdonság

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által… 2Kor 5,17-18

A változás folyamatos. Panta Rhei – ahogy Hérakleitoszra hivatkozva mondjuk, és nehéz is lenne ezzel vitatkozni. Körülnézünk és a tavasz napról napra formálja a világot körülöttünk, szinte látszik ahogy nő a fű. Madarak jönnek-mennek, minden mozgásban van. Tudjuk a hírekből, hogy épülnek dolgok és hallunk pusztulásról is. Hiába tapasztalunk állandóságot, tudatában vagyunk az állandó változásnak.
Az életünkben is. Nem csak öregszünk, de folyamatosan tanulunk és felejtünk, új ismereteket, élményeket építünk be és olykor rajta kapjuk magunkat, hogy fizikailag vagy szellemileg nem megy, aminek pedig kellene. Ügyesedünk és ügyetlenedünk, okosodunk és butulunk, jó esetben valamilyen egyensúlyt megtartva.
Jelen szövegünkben azonban nem változásról van szó, annál többről. Esetleg összehasonlíthatatlanul többről. Nem alkalmazkodás ez, fejlődés vagy visszafejlődés, egyebek. Új teremtés. Nem foltozgatás, karbantartás, felújítás, hanem alapvető átalakítás.
Ha jól tudom a hernyóból a lepke nem tanulással vagy gyakorlással lesz – lényegében a bábban megemészti magát, a régi fizikai valójából alig valami marad meg, aztán egy gyökeresen más lény kerül elő. Nem független a korábbitól, de alig kimutatható a kapcsolat, már valami egész más. Mind fizikailag, mind életmódban, képességekben stb. Nem túlzás talán azt mondani rá, hogy újjá lett teremtve, a régi, elhasznált, nehézkes lény elmúlt és egy egészen új jött létre.
Pál valami hasonlóról beszélhet, ha nem is ezt a képet használja. A Krisztusban létünkkel nem mi alakulunk át, nem is a világ, de mégis mindkettő. Egy új minőség jelenik meg, ami eddig nem volt. Indokként a megbékélést hozza, kibékíttettünk Istennel Krisztus által. A kibékülés egy új kezdet, egy új lehetőség, új esély. A korábban elképzelhetetlen történhet meg, ami nem egy folyamat eredménye, hanem gyökeres változás. Ha pedig Istennel való kibékíttetés történik, az világtörténeti jelentőségű. Háború és béke kérdése ez, pusztulás és pusztítás helyett épülés és építés. Így már mások vagyunk egy más világban, noha azért marad némi jogfolytonosság.
Úgyhogy ne feledjük el, pillangók vagyunk pillangók között – még ha olykor hernyónak tűnünk, vagy tűnnek mások.

hitelesség

Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Jn 11,27

Egy jó pásztorról van szó, aki bizonyította, hogy jó pásztor, hiszen hallgatnak rá a juhok. Ha nem lenne jó pásztor, nem hallgatnának rá. Logikailag ez így működik, de valójában nem csak a jóra hallgatunk.
A juhok jóval kevesebbet látnak a világból, mint a pásztorok, ezért célszerű rábízniuk magukat. A juhok legelnek, a földet, a közvetlen környezetüket figyelik, és egymást. Ez a perspektíva elég is. A pásztorok magasabbról néznek, messzebb látnak és kevésbé vannak elfoglalva a legeléssel, van botjuk a rendetlenkedő birkák, de a fenyegető ragadozók ellen is – elvárható, hogy felelősen vezessék a nyájat, hiszen mindenük megvan hozzá. Nem véletlen, hogy a nyáj hallgat rá, jó esetben ő tudja mi van a környezetben, milyen idő jön, hol lesz a jó legelő.
A pásztor ismeri a nyájat. Mire van szükségük, hogy érzik jól magukat, mennyi nélkülözést bírnak és abban mennyi szerep jut a csendes vizeknek, botnak, várható jó legelőnek meg a jelenleginek. Mekkora külső fenyegetés tartja egyben a nyájat és mennyi ragadozó lenne, ami már szétzilálja vagy felelőtlenné tenné. A füves legelő ígérete meddig motivál – és a pásztor tudja is hol az a legelő, amit ígér, mit kell tennie, hogy el is jusson odáig a nyáj, vagy legalább egy része. Az ő döntése, hogy mennyit áldoz fel a juhok közül, elindul-e a századik után vagy megelégszik, ha jóval kevesebben maradnak az út végére. És tudja mit szól mindehhez a nyáj, a félelem, a reménység, megelégedés vagy elkeseredés uralkodik-e éppen. Akár egyenként, hisz egy nyáj sosem homogén, de mégis kialakulnak alaphangulatok.
A jó pásztor együtt megy a nyájjal, általában elöl. És a juhok követik, mert bíznak benne. Tudják, a pásztor java az ő javuk is és viszont. A pásztor felelősen viselkedik, nem riogat kitalált ragadozókkal, nem kecsegtet nem létező oázisokkal, nem mondja a sovány földet kövérnek vagy nem hazudik a környező területekről, várható időjárásról. Akkor sem tesz ilyet, ha ez pillanatnyilag kényelmes lenne, vagy ha erre lenne igény a nyájon beül. A pásztor a nyájat a valósággal köti össze, szembesíti – torzítás nélkül, de a saját, magasabb nézőpontjából.
A nyáj nem feltételezi, hogy a pásztor ne ugyanúgy a lábán menne, hanem kerékpárt, terepjárót, helikoptert használna – egy ilyen pásztorra már nem lehet úgy figyelni, nem lehet követni. Ahogy normálisan a pásztornak sincs több vize, furán néz ki egy szomjazó nyáj mellett egy jakuzziban pancsoló párszor. A terepen ugyanazok a szabályok érvényesek mindenkire, lábszámtól függetlenül – nem mondható ki, hogy a két- vagy a négy láb a jó –, különben szintén követhetetlen a pásztor. Hiteltelenné is válik, morálisan is elfogadhatatlan, hogy nem vállal közösséget azokkal, akikből él és akik rá lettek bízva.
Sok minden, ennél jóval több van a nyáj és a pásztor képében, a Biblia is számos helyen él vele. Jézus magáról mondja, hogy ő a Jó Pásztor. Vannak másmilyen pásztorok is, akikre esetleg szintén hallgatnak, akik szintén ismerik a nyájat, akár követhetik is őket a juhok. Lényeges különbség, hogy Ő áldozatot hoz a juhokért. Az élete, hogy pásztor, az élete a nyáj. A nyáj javát nézi, a juhokét egyenként és együtt, kérlelhetetlen őszinteséggel, hitegetéstől mentesen. Tényleg az életét adta. Lehet-e ennél hitelesebb egy pásztor?

Te mit választanál?

“Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” János 3,16.

2018. április 8-a van. Sokak szerint történelmi nap. Ma van a nyolcadik országgyűlési választás a rendszerváltás utáni Magyarországon. A terhet ránk, a választó polgárok vállára teszik: mi döntjük el milyen sorsa lesz ennek az országnak. Nem könnyű eset.
Hónapok, sőt évek óta hallgatjuk a különböző pártok képviselőinek ígéreteit, meggyőzőnek szánt szavait, hogy miért egyedül csak ők képesek boldogulást adni ennek a népnek, és miért alkalmatlanok a többiek. Az elmúlt huszonnyolc évben a politikai nézetkülönbségekből eredő indulatok eléggé megmérgezték a Kárpát-medence levegőjét. Ez csak fokozódott idővel. Mára a gyűlölködés szintje minden elképzelést felülmúl. Különböző táborok alakutak ki és elég csupán egy-egy bizonyos kifejezés említése, máris egy viharos veszekedés veszi kezdetét.
Lesz-e valaha béke, igyekezet az egymás megértésére? Ha tényleg olyan fontos ennyi magyar embernek ez az ország, akkor nem lehetne tenni érte valamit közösen? Most talán lehetetlennek tűnik a megoldás megtalálása, de nem vagyunk magunkra hagyva.
A fenti biblia idézet talán az egyik legismertebb, a János 3,16. Jézus missziójának a lényege, úgy is mondhatjuk, Isten legtömörebb üzenete. A Biblia egy mondatban.
Mint jó, vallásos keresztények ezt olyan természetesnek is vehetjük: Isten szeret, naná. És még Jézus is. Ezt hisszük is, ezért vagyunk különbek olyan sok mindenkinél. Olyan jó nekünk, mert itt vagyunk Európában, vannak értékeink, viszonylagos jólétünk, egy csomó keresztény szokásunk. Ezt kár lenne elhanyagolni, elveszteni.
Csakhogy ennél azért több van ebben. Egyrészt miért olyan természetes, hogy Isten szeret? Viszonylag hamar megbánta, hogy embert teremtett. Mi emberek elég rövid idő alatt egymásnak estünk, gyűlölködni kezdtünk, aztán gyilkolni, meg minden olyasmit csináltunk, amivel Istent csak elszomoríthattuk. Ennek ellenére szeret az Úr, pedig lenne oka másképpen érezni.
Másrészt ez nemcsak egy történelmi beszámoló, hanem egy tanács is, iránymutatás. Még pedig életet jelentő. Ha hiszek, ha felfogtam, mi is történt, hogy mit tett értem Isten, hogy a szeretet mindennél erősebb, a gyarlóságnál és a gyűlölködésnél is, akkor egy teljesen új életet kapok.
Ma van a választás napja. Szeretet vagy gyűlölet? Ezek között dönthetünk. A gyűlölet könnyűnek tűnik, mintha erre lettünk volna teremtve. Olyan gyorsan, minden görcs nélkül tudunk valakire csúnyán nézni, rosszat gondolni, szóval megbántani vagy rosszindulattal írni róla. Mindenkinek vannak különösen nehéz esetei, személyek, akiket képtelenség elviselni és mégis megkapjuk kollégának, szomszédnak vagy gyülekezeti munkatársnak. Gyorsak vagyunk a haragra, pedig szeretni sokkal jobb, jobban megéri. Szeretettel minden megoldható. Persze nem mezei, izzadságszagú emberi verzióval, hanem az égivel, ami csak Istentől kérhető. Dolgozni kell érte, de ígéret van rá, hogy megkapjuk, ha kitartók vagyunk.
A választás a miénk.

Húsvét után, pünkösd előtt

„Jézus… ezt mondta nekik: Békesség néktek! Ahogyan elküldött engem az Atya, én is elküldelek titeket. (Jn 20,21)

Mintha zavarban lennénk mi keresztyének húsvét után, pünkösd előtt. Nem úgy, mint karácsonykor, a születés, vagy ádventben a várakozás idején. Isten ajándékozó szeretete zavarba ejt karácsonykor, és mi is szinte józanságunkat veszítve igyekszünk egész évnyi adósságunkat behozni. Még a szenvedésre való felkészülés is közel áll hozzánk, emberi sorsunk sírással kezdődik és azzal is végződik. Jézus szenvedése valahol itt lesz rokonná a miénkkel. A feltámadás győzelme magával ragadja a hívőket manapság is, bár az evangéliumok tanítványai korántsem voltak ilyen lelkesek. Márk evangélista érzékletesen írja le, hogy „megrettentek”, „remegés és döbbenet fogta el őket… mert féltek”, „nem hitték el”, hogy Ő él, „egymásnak sem hittek” (v.ö. Mk 16,1-13). Húsvét maga is zavarba ejt, mert szóltak ugyan próféciák a szenvedő és győztes Szolgáról, de maga Jézus minősíti a tanítványok hitét: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!” (Lk 14,25).
A Jézust igazán szerető magdalai Mária kertésznek véli, azután pedig átölelné a lábát, nehogy még egyszer elveszítse élete megmentőjét (Jn 20,15). Tamás tapintani akarja az elveszettnek vélt Urat, Jézus engedi, sőt hívja, hogy érintse meg Őt (Jn 21,24-29). A tanítványok megrettennek, amikor zárt ajtón keresztül egyszer csak közöttük terem (Lk 24,36-37). Rezignáltan mennek el Péterrel halászni a többiek is, de amikor a hiába eltöltött éjszaka után felismerik Jézust a parton, Péter minél előbb Jézussal akar lenni, vízbe veti magát, partra úszik (Jn 21,7) és a többiekkel együtt a Feltámadott reggeliző vendége lett. Aztán jönnek a rövid kérdések: „Szeretsz-e engem… jobban… mint ezek?” (Jn 21,15 kk.) Múltat idéző, jelent vizsgáló, jövőt meghatározó kérdések és válaszok. Húsvéti tanítványok találkozásai – nem a mai kétségeskedő, szeretethiányban szenvedő, szorongó, jövőkép nélküli, magányos emmausi tanítványok ősei ők?
Az „utolsó”-nak is megjelenik a damaszkuszi úton, aki lóról (magas lóról) esik a porba, hogy meghallja a szót: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” (ApCsel 9,5) Azután hallja, hogy akiket üldözni akart, azokhoz küldi Jézus, mert „ők megmondják neked, mit kell tenned” (ApCsel 9,6), a törvény nagyhatalmú tanítójának. Mi talán nem tagadjuk, üldözzük Krisztus követőit, de önigazságunk, lázadozásunk, büszkeségünk, gőgünk „magas lováról” nem kell-e porba hullanunk, hogy megtanítson bennünket azok által, akiket megvetettünk, vagy elítéltünk?
Húsvét után volt remény arra, hogy találkozzanak Jézussal az övéi, míg „felhő takarta el Őt szemük elől” (ApCsel 1,9), ez tette izgalmassá, hátha ma is eljön, vagy holnap… A mennybemenetel után viszont erre már nincs remény, csak egy még megfejtetlen ígéret: „én veletek vagyok a világ végezetéig” (Mt 28,20), és egy másik: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít meg majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26). Felhő, homály, bizonytalanság és ígéret. Ez az a híd, amely az egyedüllét tíz napját átíveli, s nem engedi széthullani a tanítvány-csapatot. Van folytatás, sőt másfajta folytatás: Nem a ti dolgotok az idők megvizsgálása, „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek…(ApCsel 1,8) Ez valósult meg pünkösdkor. A Pártfogó tette képessé a tanítványokat arra, hogy kétség nélkül hirdessék a megtalált, megismert, a próféták által megígért Messiást, a názáreti Jézust.
A mi számunkra a húsvét után azt jelenti, hogy „nincsen a sírban az Úr”, hanem jelen van népe között, akit a Pártfogó, az elküldött Szentlélek jelent ki: jelen van Urunk igéjében, testében, a gyülekezetben, a megújult életű emberekben, megtérőkben. Nem indít-e bennünket fohászkodó imára, hogy szétszabdaltságunkból, magányunkból, szorongásainkból, kishitűségünkből menekítsen, vagy netán „magas lovunkról” leszállítson, és meghalljuk az apostoli tanácsot: „értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,17), „teljetek meg Lélekkel” (Ef 5,18). Egy ilyen óhaj aktív várakozás, az imádkozó és vallástételre kész ember magatartása, még ha bezárkózik is, ki nem zárhatja a Szentlélek eljöttét, Aki által Jézus Krisztus lakik bennünk. Így ölel magához a teljes Szentháromság Isten, mert „Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát kezdettől hallottatok, az maradjon bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban, és az Atyában” (1Jn 2,23-24).

útjaink

Tudom Uram, hogy az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja lépteit. (Jer.10,23)

Elolvasom újból az Igét. Dolgozik bennem. Megszólított. Egy hatalmas tükör számomra, számunkra. Szeretjük a kezünkben tartani a dolgokat. Beírni a naptárba a teendőket, betartani a határidőket, készen állni bármilyen változásra, mindenféle eshetőséggel. Ez így rendben is van.
„…nem maga irányítja lépteit”. Mármint mi. Elvileg. Mégis bebiztosítjuk magunkat, tudjuk mi a helyes, vagy legalábbis feltételezzük. Istennek viszont személyes útmutatása van mindannyiunk számára, amivel nehéz néha szembesülnünk. Nem azért, mert ez olyan rossz lenne, hogy Ő gondoskodik rólunk, hanem mert van, hogy a mi elképzelésünkkel még csak közös metszete sincsen. Újratervezünk-e, megpróbálunk-e esetleg kompromisszumot kötni vagy el tudjuk-e fogadni úgy, ahogy Ő azt számunkra kijelenti?
Szerintem nehéz. Nehéz teljesen átadni a terveinket és elfogadni, hogy amit teszünk, amit cselekszünk, ami mellett döntünk az az Ő útmutatása kell legyen. Hogy a döntéseinkhez az Őrá tekintés által kell eljutnunk, a nemesnek hitt cselekedeteinknek Belőle kell fakadniuk, céljainkat az Ő személyes terve alapján látni. Ő az, aki alapja és mozgatórugója szeretne lenni minden ügyünknek, aki életünk Ura akar lenni, aki irányítani szeretné lépteinket. Aki azt szeretné, ha útjaink immár nem magunkból indulnának ki, hanem csakis az Ő személyes terveiből.

méltósággal

Mert megáldotta kezed minden munkáját Istened, az ÚR, tudta, hogy itt jársz e nagy pusztában. 5Móz 2,7 kk

Nincs okod panaszra. Valami ilyesmi a lényege annak, amit Mózes itt szóvá tesz. Aktuálisan arról van szó, hogy lassan át kéne vágni a Széir hegységen, eleget kerülgették már. Az ottaniak ugyan félnek tőlük, de ne indítsanak háborút ellenük, mert ez a föld nem az övéké. Ha enni akarnak vagy inni, fizessék meg az árát a helyieknek. Merthogy Ézsau utódai ők, és ez a föld az övék.
A helyzet tehát az, hogy egy erős Isten mellett egy erős nép is van, akitől félnek. Az egyiptomiakat lenyomták, harci kocsikkal meg egyebekkel, nem hogy egy kis hegyi népet. Simán átnyomulhatnának, menet közben rekvirálhatnának, az erősebb jogán. Mert az erősebb általában elveszi, amire szüksége van. Kicsit ilyesmi a történelem, arrogáns népek és arrogáns istenek küzdelmei.
Itt viszont tilos az arrogancia, illedelmesen kell viselkedni, mondhatnánk európai, demokratikus, etikus, humánus és egyéb módon. Mert az nem a tiétek, az nem Izráelnek adatott rész, másé, és ezt tiszteletben kell tartani. A más egyébként szergől-végről rokon is, vele szemben különösen illetlen lenne bunkózni.
És egy lényeges dolog hangzik el az idézett részben: nem szorultok rá. Kicsinyes és szánalmas, amikor valaki megengedhet magának valamit, de nem ezt teszi, hanem harácsol, kizsarol, megfélemlít. Ez kifejezett szegénységi bizonyítvány, az önértékelésében gyenge, erejét fitogtató személy magatartása. Aki többet akar, ingyen akar, erőből akar. Mindenféle bizonyítási kényszer, félelem, meg egyéb zavarok lehetnek e mögött. De mi van azzal, aki elég gazdag és tudja a saját értékét, a másikét is, meg az aktuális kereskedelmi termékét is? Tudja hogy jól áll, az mindegy, hogy a másik hogyan. Hiszen ha jól áll a másik is, akkor egyenrangúként, partnerként miért nem adná meg a valós értéket? Ha a másik rászorul, miért ne segítené, tenne jót vele? A méltóságának része, hogy nem arcoskodik, hanem emberszámba veszi a másikat.
Számos helyen van olyan a Bibliában, hogy valaminek a valós értékét kell megadni. Ábrahám is így járt a temetkezési barlangok tekintetében, noha olcsón megúszhatta volna. De miért is sóherkodott, nyerészkedett, harácsolt volna? A saját méltósága és a másik méltósága ezt kívánta. Ha nem vagyok tekintettel a másik méltóságára a sajátom is sérül. Méltóságon aluli nem korrektnek lenni.
És Isten felhívja itt a figyelmet még valamire a jómódon kívül. Hogy egy pusztáról van szó, ahol 40 éve bolyong a nép. És nem szűkölködött, nem szegényedett el, nem esett csorba a fizikai állapotán, eszközein, stb. Áldás volt rajta, keze munkáján, volt mannája, olykor holmi fürjek is. Jól el volt látva, így most félnek tőle, merthogy erős maradt. De mindez a pusztában, ahol normálisan átutaznak, ahol nem tartózkodunk évekig, ahol illik lepusztulni. A puszta nem népek eltartására való. De Isten tudta, hogy a pusztában szükség van az áldásra. És Izráel megkapta, nem lett megalázva, nem gyengült el, nem szegényedett el, nem szorul rá könyöradományokra vagy erőszakra, hogy megszerezze szükségleteit. Mind az erőszak, mind a koldulás megalázó lenne, mit is gondolnának, milyen Isten és milyen nép az, ami ilyenekhez folyamodik. Mennyivel inkább bizonyíték Isten és a nép nagysága, ereje mellett, hogy korrektül viselkedik, nagyvonalú, büszke. Nem dacosan és hisztisen, erőből büszke, hanem méltósággal. Aki tisztában van minden értékével és tiszteletben is tartja.
Az áldás jele a pusztában több, mint a túlélés. A túlélés a kegyelem, van, hogy csak ennyi adatik. Az áldás évezője, az áldott nagyvonalú is, esetleg elegáns, de bizonnyal korrekt. Nem fél, nem félti magát, nem fenyegeti a másikat. Aki így viselkedik, arra mondhatjuk, hogy azért látszik rajta valami. Ami jó, ami kívánatos, esetleg túlmutat aktuális személyén, helyzetén. Hiába jött a pusztából, nem viselte meg, győztesen érkezett. És megy tovább az útján, mert van útja, van célja, van Istene. Jó ilyeneket látni...