Olyan macsó dolog ez, a fegyverekkel, erővel, az erőszak eszközeivel dicsekedni. Mondjuk általában kevés történelmi kor volt, amikor egy nép harci ereje nem volt jelentős tényező a jövője, boldogulása szempontjából. Lehet a történelem eleve egy macsó találmány?
Mindenesetre ha komoly tényezők a harci kocsik és a lovak – márpedig azok –, akkor joggal lehetnek rá büszkék tulajdonosaik. Hiszen a státusszimbólumokra, márkás cuccokra is milyen büszkék tulajdonosaik, tartást adnak nekik, kihúzzák magukat benne – akár autó, akár ruha, ház, stb. Pedig ezek „csak” vagyonok, eszközök. Nincs harci potenciáljuk, illetve ha volna – pl. golyóálló elegáns öltönynek, páncélozott autónak, kéznél levő támadó fegyvereknek –, azzal kevésbé dicsekednének, mert épp lényegét veszíti el. Hacsak nem a direkt fenyegetés a cél, esetleg elrettentés – ami nemzetek között is bevett gyakorlat. De a hétköznapi gyakorlatban nem villogunk tömegpusztító fegyverekkel.
Persze lehetnénk büszkék egyéb lényeges tényezőkre: saját fizikai erőnkre, értelmünkre, gyorsaságunkra, meg mindenféle dologra, ami versenyhelyzetben minket hoz ki győztesnek. És amik nem feltétlenül pusztítóak. Ebben a zsoltárban sem a pusztítás a lényeg, hanem a győzelem. Ezek szerint pedig a győzelemnek nem a harci potenciál a záloga. Számos történet van a Bibliában, amikor nem az erő számított. Nem elhanyagolható tényező persze, nem független a nyerési esélyektől – Jézus is emlegeti, hogy érdemes számot vetni, mekkora sereg ellen mi mekkorával érhetünk célt –, de mégsem szimpla matematikai az összefüggés.
Mi tudhatjuk, hogy az Úr ad győzelmet, vele dicsekedhetünk. Látva persze a fenyegetést, de ahogy Dávid nem ijedt meg Góliát közel három számjegyű valószínűségű győzelmi esélyétől, így nekünk sem kell. Ők legyenek büszkék harci kocsijaikra, lovaikra, méltán tehetik. Mi meg ne irigykedjünk, hanem legyünk büszkék az Urunkra, akivel legalább annyira lehet dicsekedni. Hiszen mégiscsak dicsőbb holmi eszközöknél meg állatoknál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése