„Hoppácska, teljesen kiment a fejemből." Egy ehhez hasonló mondattal viszonylag egyszerű mentséget találni egy mulasztásunkat illetően. Már ha bagatell a mulasztás tárgya. Ha nem sürgős, könnyen pótolható, nem is olyan fontos vagy már megszokták, meg sem lepődnek feledékenységünkön.
Kevés lehet egy ilyen kibúvó, ha jelentősebb ügyről van szó. Hiányzó házi feladat esetében ne hivatkozzunk feledékenységre. A vacsorázni szándékozó kis kölykök sem legyintenek rá csuklóból, ha az anyuka ezzel hozakodik elő a bolognai spagetti helyett. A főnökünk sem simizi meg a buksinkat, ha emlékezet kihagyásra hivatkozunk a határidős munka elmaradása esetében. És ott van a legsúlyosabb eset, ha az asszony emlékeztet a szülinapjára a nap végén. Miért mások ezek az esetek? Mert a hát a feledékenység arról szól, hogy nem vettük komolyan a másikat, nem is olyan fontos már nekünk, van fontosabb is.
A feledékenységnél fajsúlyosabb, ha egyáltalán eszünk be sem jut valami, ha már teljesen elfeledkezünk valamiről vagy valakiről. A legrosszabb kapcsolatban is van remény, hogy egyszer jobbra fordul, de ha valaki már elfeledkezett a másikról az tényleg a viszony végét jelenti. Nem gondolunk rá, nem foglalkozunk vele, megvagyunk nélküle. Vica versa, amikor rólunk feledkeznek el, ahogy az egykori legjobb barátom, aki 20 év után sem hívott még vissza. Nem jó érzés elfeledve lenni.
Jeremiásnak nem volt könnyű. A hitében rezignálttá vált népet próbálta felrázni. Az emberek Isten gondoskodását (vetéskor az esőt, aratáskor a napsütést) természetesnek vették, nem neki tulajdonították azt, nem félték, nem tisztelték, nem voltak hálásak neki ezért. Már eszükbe sem jutott Isten.
A Szentírás számtalan alkalommal mutatja be Isten gondoskodását és világít rá arra, hogy az Úr számít a mi köszönetünkre. Nem maga miatt, hanem a mi érdekünkben.
Húsvét előtti lelkigyakorlat: megfigyelni Isten gondoskodását és listázni azt. Hálát adni ezért naponta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése