A Szent Istennek szent a népe. Az Ószövetségben, pontosabban Mózes ötödik könyvében, a 23. fejezet körüli szövegrészben nagyon szigorú szabályokról olvashatunk, melyek Isten népére vonatkoztak: nemzőképes kellett legyen a férfi (nem lehetett zúzott heréjű vagy kasztrált), nem lehetett félvér, nem lehetett ammóni vagy moábi, stb. Ez utóbbi különösen is érdekes, mert az ammóniakkal és moábiakkal kapcsolatban sokkal szigorúbb az Úr, egészen tizedíziglen tiltja a kapcsolattartást velük, míg az ősellenség Egyiptommal kapcsolatban megengedőbb, mert ott volt Izrael népe jövevény.
Az Újszövetségben sem kevésbé fontos ez a téma, csak itt nem egy szabálygyűjtemény betartása a cél, hanem Isten Lelke képesít minket, hogy az Úrnak kedves életet éljünk. Azaz, hogy tökéletességre kell törekednünk, ahogy Jézus is tette. Ezt valahogy kevéssé vesszük komolyan. Büszkék vagyunk a keresztyén kultúrára. És mi hogyan élünk?
Manapság keresztyénüldözést is emlegetnek Európában. De vajon mi igazán veszélyes a mi hitünkre? Egyiptom vagy Ammón, Moáb? Világos, közvetlen támadás vagy rejtélyes puccskísérlet, amely csak utólag tudódik ki. Az Úr óvott az ammóniaktól és a moábiakról, mert felbérelték Balámot és titkon akartak legyőzni Izraelt. Ez nem egy direkt támadás volt. Legalább akkora kihívás, ha ellaposodik a hitünk, megosztják a hitünket, mintha frontális támadást indítanának ellenünk.
A győzelem azt jelenti, hogy mindennap átélhetjük: Isten gyermekei vagyunk és minden megvan ahhoz, hogy eszerint is éljünk.
Egy szülő a nehezebb időszakban is mindent megtesz, hogy ne érezze át a gyermek a nehézséget, hogy a legrosszabból is a lehető legjobbat hozza ki. Isten is hasonlóan cselekszik. Átokból áldást. Igazából ez ilyen egyszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése