Még milyen jó, hogy az Úristent nem csak magányosan szólíthatjuk meg, hanem a létező közösségi formák bármelyikében. Párunkkal, családilag, közösségben kereshetjük az Urat és vannak olyan ügyek, melyekben a lakóhelyemen vagy az országban élőkkel együtt szeretnénk kommunikálni a Teremtővel.
Akkor tud jól működni a dolog, ha egyetértésben tesszük mindezt. A kérdés nemzeti szinten való átgondolása a legizgalmasabb. Lehetséges-e hogy egy egész nemzet egy emberként tisztelje a Mindenhatót, hogy közösen kívánják Isten akaratának fürkészését és az annak megfelelő életvezetés megvalósítását? Hát...
„Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr.”- jelenti ki a zsoltáríró. Mikor mondhatjuk, hogy egy nemzetnek az Úr az Istene? Elég, ha követem a szülők hagyományait akár jók voltak, akár rosszak? Komolyan gondolhatjuk-e hogy az Úristen megelégszik egy laza kapcsolattal, ha országokban gondolkodik? Egyénileg feltétlen odaadást és hűséget vár el az emberektől, ez a feltétel megváltozik azzal, hogy ha egy nemzet közösségére vonatkoztatjuk? És hány hívő ember kell legyen egy országban ahhoz, elmondható legyen ez a nép az Istené? 50% plusz egy vagy 95% ? Úgy vélem ezeknél kerekebb szám a megoldás: 100%.
„Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” - olvasható a 133. Zsoltárban. Csak is így dicsérheti egy nép az ő Alkotóját. Szerintem.
Fontos nekünk a származásunk, a nemzetünk, a hagyományaink? Remek. Tegyük a lehető legtöbbet a népünkért és igyekezzünk azon, hogy a nép fiai, lányai megismerjék az Urat és közösen tudjuk tisztelni Őt.
Nem kell egy egész országot megtéríteni. Csak azokat megszólítani, akikkel kapcsolatban kerülünk.
Így tudunk egy olyan országot építeni melynek Istene az Úr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése