Mert Isten igéje… megítéli a szív gondolatait és szándékait. Zsid 4,12
Általában kívülről tudott rész ez, egyből flytatjuk, hogy élő és ható…
Most itt a funkció kerül előtérbe, nem az ige természetéről van szó, hanem arról amit csinál, amire szolgál. Nem az igén van a hangsúly, hanem rajtunk és a viszonyunkon az igéhez.
A mondatunk igéje a megítél, görögül κριτικὸς, és ez egyszer fordul elő az Bibliában. Ismerős szó ez, általában van egy negatív, fenyegető felhangja, ahogy egyébként az ítéletnek is. A kritika többnyire értékítélet valami alkotásról, de lehet kritizálni majdnem mindent. A legegyszerűbb formája, hogy valami jó vagy nem jó, esetleg szép/nem szép, hasznos/haszontalan, építő/romboló stb. Az alap a bináris, két ellentétes kimenetű ítélet közötti választás. Az ítéletalkotás folyamatos tevékenységünk, talán a jó és rossz tudásának következménye, valahogy mindent értékelünk.
Objektíven illik értékelni, számba véve a pro és kontra érveket, tulajdonságokat, jellemzőket. Az objektivitás eleve érdekes dolog, leginkább a tudomány próbálkozik vele, azon belül a matematika és a kísérleti tudományok nevezhetik magukat talán különösen objektívnek. Hiszen ezek ellenőrizhetőek, megismételhetőek stb. Itt eldönthetőnek tűnik, hogy valami igaz vagy hamis, igen vagy nem.
Szubjektív értékelésünk általában már saját nézőpontunkat, ízlésünket akár érdekeinket tükrözi. Az a szép ami nekem tetszik, az a jó, ami nekem kellemes, hasznos. Vagy lehet ez kevésbé önző is, ami a többségnek tetszik, a többségnek hasznos. Esetleg minél többeknek jó, annál jobb. Mindez már összefügg nagyon sok mindennel, egyéni vagy társadalmi célokkal, elvekkel, hagyományokkal stb.
Felmerülhet a kérdés, hogy az ige objektíven vagy szubjektíven ítél meg minket? Ha az ige törvény, akkor tud objektív lenni, a 613 parancsolat betartása egyértelműen elbírálható. Bár komoly zsidó irodalom foglalkozik ezek értelmezésével, mintha mégsem lenne olyan fekete-fehér az elbírálhatóság. Vagy a néhány keresztény parancsolatot is vehetjük – mondjuk a klasszikus bálványáldozati hús, vér, megfulladt állat és paráznaság –, de ezek sem annyira egyértelműek. Valami azonban csak kell, hiszen az ítélet objektív, egyértelmű a szétválasztás. Kecskék és juhok vannak, mint Mt 25 végén. Valahogy dönteni kell, ítélni, ami radikális következményekkel jár, illene objektíven.
Ha nem törvény az ige, akkor mi? Hiszen csak kis része konkrét parancsolat, előírás, nagyobb része történet, esetleg költészet. E szerint nem egyszerűen alkalmazható szabálygyűjteményről van szó, hanem példázatról, sztoriról, aminek meg kell érteni, akár érezni a mondanivalóját, szellemét és azt követni. Nem a betűjét értelmezni, hanem a hangulatát, tanítását, szinte a személyiségét felfogni és a szerint élni. Érezhető mikor mi helyes vagy helytelen, segíthet a lelkiismeretük, de az ige mondanivalója, jelenvaló lelke is.
Ráadásul nem is cselekedetekről van szó, sokkal kevesebbről és sokkal többről. A gondolatokat és a szándékokat ítéli meg az ige. Ezek azért valós, konkrét dolgok, mindenki magába nézve tudja saját gondolatait és szándékait. Viszont kívülről nem látszanak, más nem tudhatja. Persze némi mimika, metakommunikáció meg ilyesmi valamennyit elárulhat. Inkább érzelmeket kaphatunk így el, de a mögöttes gondolatot bizonnyal nem, ahogy a szándékot sem. Esetleges következtetéseink pedig könnyen félreértéshez vezetnek egy gesztus, hanglejtés, cselekedet stb. tekintetében. Nem tudhatjuk ki mit miért csinál – a miérten most okot és célt is értve.
Sokszor a magunk gondolatai, szándékai is utólag állnak össze, hogy is alakult ki valami. Ráadásul ezek nagyon gyors dolgok, közösségi helyzetben, pl. egy beszélgetésben folyamatosan változnak gondolataink, ahogy szándékaink is – mit gondolok éppen a helyzetről, a másikról a témáról és merre tervezem irányítani a beszélgetést, mit akarok elérni vele, hogy jöhetek ki jós ebből –, egy perc alatt akár többször is módosulhat. Ahogy a véleményünk, értékelésünk, akár ítéletünk a másikról, a helyzetről, a témáról, netán magunkról. Ami helyes egyébként, kifejezetten élettelen lenne, ha nem hatnának ránk a dolgok, vagy mi a dolgokra, nem lenne értelme egy olyan beszélgetésnek, ahol úgy fejezzük be, ahogy elkezdtük. Akkor nem történt semmi.
Viszont az ige megítéli mindezt. A gondolat, szándék, ezek szerint számonkérhető. Felelősek vagyunk érte, hiszen ha nem lennénk azok nem lenne értelme megítélni. A gondolataink, szándékaink mi magunk vagyunk. Sokkal inkább, mint a cselekedeteink, amik alakulhatnak másként, mint gondoltuk vagy szándékoztuk. Esetleg az lesz, amit terveztünk – de az eredménye mégis más, másképp jön ki vagy a végeredmény nagyon eltér. Az ige viszont nem az eredményre tekint. Ami legalább annyira biztató mint fenyegető, gondolataink és szándékaink legalább annyiszor kapnak jó mint rossz minősítést. Bár ilyen felmérést nehéz csinálni, de a szégyenkezés és a büszkeség aránya – már ha mondjuk ezzel mérnénk – vélhetőleg hasonló lenne. Bármelyik erős túlsúlya valami felborulás jellegű lehet lelkileg, de ez már most nem témánk.
Ahogy a gondolat és szándék különböző voltába sem megyünk bele, terjedelmi okokból.
Viszont lényeges, hogy az ige cselekvő, a szöveg egyetlen igéjének alanya. De hogyan cselekszik – a nélkül, hogy a természetébe belemennénk, merthogy ezt az elején így terveztük? Vizsgálatunkban aktuálisan feltesszük, de meg nem engedjük, hogy önálló aktivitást tulajdonítsunk neki.
Bizonnyal a kapcsolat által hathat ránk, jelenlétével. Azzal, hogy tudunk róla, akár törvényként, akár történetként. Egyfajta zsinórmérték, etalon, amihez mérjük gondolatainkat és szándékainkat. Hat ránk ez a tudás, az ige ismerete. Mi is megítéljük magunkat, pont ennek az ismeretnek alapján is, visszatérve a κριτικὸς szóhoz. Az ige kritizál minket belülről, ami olyasmi, hogy mi kritizáljuk magunkat az ige alapján. Kikerülhetetlen ez, bár persze nem kötelező figyelembe venni.
Minden ítéletnél felmerül, van-e mentség, fellebbezési lehetőség, mint egy rendes ítélet ellen? Úgy tűnik, nem nagyon. A gazdag – Lk 16 szerint látva Lázárral szembeni állapotát – valamiféle panaszt tesz, mintegy fellebbez, legalábbis az ítélet, a büntetés enyhítését kéri, de nem jár eredménnyel. Aki kecske lett, kecske is marad. Fura is lenne, ha változtatni lehetne a döntésen – akkor az a döntés nem volt megalapozott. Nem lenne teljes körűen tisztázott a tényállás, hozhatnánk még tanúkat, mutathatnánk be további bizonyítékokat. De ilyen nem fordulhat elő, Mt 25 végén a király nem biztosít átjárást a jobbja és balja felől állók között, hanem csak indokolja a korábbi ítéletet. Amivel egyébként az ott állók is tisztában lehettek a lelkük mélyén.
Mi marad hát nekünk? A kegyelem, hiszen a lélek esedezik értünk, mégiscsak van szószólónk. Vagyis lehet esélyünk. Mert az ítélet másik görög szava a κρίσις, ami szintén ismert, sokszor előfordul, és fenyegetőbb hangulata van a kritikánál. Így az önkritika mindenképpen ajánlható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése