Mintha zavarban lennénk mi keresztyének húsvét után, pünkösd előtt. Nem úgy, mint karácsonykor, a születés, vagy ádventben a várakozás idején. Isten ajándékozó szeretete zavarba ejt karácsonykor, és mi is szinte józanságunkat veszítve igyekszünk egész évnyi adósságunkat behozni. Még a szenvedésre való felkészülés is közel áll hozzánk, emberi sorsunk sírással kezdődik és azzal is végződik. Jézus szenvedése valahol itt lesz rokonná a miénkkel. A feltámadás győzelme magával ragadja a hívőket manapság is, bár az evangéliumok tanítványai korántsem voltak ilyen lelkesek. Márk evangélista érzékletesen írja le, hogy „megrettentek”, „remegés és döbbenet fogta el őket… mert féltek”, „nem hitték el”, hogy Ő él, „egymásnak sem hittek” (v.ö. Mk 16,1-13). Húsvét maga is zavarba ejt, mert szóltak ugyan próféciák a szenvedő és győztes Szolgáról, de maga Jézus minősíti a tanítványok hitét: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!” (Lk 14,25).
A Jézust igazán szerető magdalai Mária kertésznek véli, azután pedig átölelné a lábát, nehogy még egyszer elveszítse élete megmentőjét (Jn 20,15). Tamás tapintani akarja az elveszettnek vélt Urat, Jézus engedi, sőt hívja, hogy érintse meg Őt (Jn 21,24-29). A tanítványok megrettennek, amikor zárt ajtón keresztül egyszer csak közöttük terem (Lk 24,36-37). Rezignáltan mennek el Péterrel halászni a többiek is, de amikor a hiába eltöltött éjszaka után felismerik Jézust a parton, Péter minél előbb Jézussal akar lenni, vízbe veti magát, partra úszik (Jn 21,7) és a többiekkel együtt a Feltámadott reggeliző vendége lett. Aztán jönnek a rövid kérdések: „Szeretsz-e engem… jobban… mint ezek?” (Jn 21,15 kk.) Múltat idéző, jelent vizsgáló, jövőt meghatározó kérdések és válaszok. Húsvéti tanítványok találkozásai – nem a mai kétségeskedő, szeretethiányban szenvedő, szorongó, jövőkép nélküli, magányos emmausi tanítványok ősei ők?
Az „utolsó”-nak is megjelenik a damaszkuszi úton, aki lóról (magas lóról) esik a porba, hogy meghallja a szót: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” (ApCsel 9,5) Azután hallja, hogy akiket üldözni akart, azokhoz küldi Jézus, mert „ők megmondják neked, mit kell tenned” (ApCsel 9,6), a törvény nagyhatalmú tanítójának. Mi talán nem tagadjuk, üldözzük Krisztus követőit, de önigazságunk, lázadozásunk, büszkeségünk, gőgünk „magas lováról” nem kell-e porba hullanunk, hogy megtanítson bennünket azok által, akiket megvetettünk, vagy elítéltünk?
Húsvét után volt remény arra, hogy találkozzanak Jézussal az övéi, míg „felhő takarta el Őt szemük elől” (ApCsel 1,9), ez tette izgalmassá, hátha ma is eljön, vagy holnap… A mennybemenetel után viszont erre már nincs remény, csak egy még megfejtetlen ígéret: „én veletek vagyok a világ végezetéig” (Mt 28,20), és egy másik: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít meg majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26). Felhő, homály, bizonytalanság és ígéret. Ez az a híd, amely az egyedüllét tíz napját átíveli, s nem engedi széthullani a tanítvány-csapatot. Van folytatás, sőt másfajta folytatás: Nem a ti dolgotok az idők megvizsgálása, „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek…(ApCsel 1,8) Ez valósult meg pünkösdkor. A Pártfogó tette képessé a tanítványokat arra, hogy kétség nélkül hirdessék a megtalált, megismert, a próféták által megígért Messiást, a názáreti Jézust.
A mi számunkra a húsvét után azt jelenti, hogy „nincsen a sírban az Úr”, hanem jelen van népe között, akit a Pártfogó, az elküldött Szentlélek jelent ki: jelen van Urunk igéjében, testében, a gyülekezetben, a megújult életű emberekben, megtérőkben. Nem indít-e bennünket fohászkodó imára, hogy szétszabdaltságunkból, magányunkból, szorongásainkból, kishitűségünkből menekítsen, vagy netán „magas lovunkról” leszállítson, és meghalljuk az apostoli tanácsot: „értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,17), „teljetek meg Lélekkel” (Ef 5,18). Egy ilyen óhaj aktív várakozás, az imádkozó és vallástételre kész ember magatartása, még ha bezárkózik is, ki nem zárhatja a Szentlélek eljöttét, Aki által Jézus Krisztus lakik bennünk. Így ölel magához a teljes Szentháromság Isten, mert „Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. Amit tehát kezdettől hallottatok, az maradjon bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban, és az Atyában” (1Jn 2,23-24).
Tetszik
VálaszTörlés