Vannak evidenciák, amiket nem is kéne mondani. Az egyik ilyen lehet amit Jób itt említ: ne oktassuk Istent. Az oktatás eleve aszimmetrikus helyzet, az oktató többet tud az oktatottnál. Ez a lényeg, az oktatásban van hierarchia, nagyrészt egyirányú az információ áramlás, ha van is visszajelzés az a fő áramlatot szolgálja.
Furán is jön ki a Mindenttudót tájékoztatni valamiről, amit tud – vélhetőleg sokkal inkább és igazabban, mint aki mondaná neki. A gyerek szokott ilyet, aki nem méri fel jól az viszonyokat és az óvodában hallott legfeljebb féligazságot teljes magabiztossággal kinyilatkoztatja. A nélkül, hogy tudná mit beszél egyáltalán a töredékes tudás megízlelt felsőbbrendűségével mintegy hatalmi helyzetben érzi magát. A felnőttek ilyenkor általában mosolyognak, elnézően ráhagyják, esetleg kijavítják, de akár le is hordják – vérmérséklettől, helyzettől és viszonyuktól függően.
Jób nem ecseteli tudatlanságunkat, ami alapján vicces vagy talán inkább szánalmas lenne bármit okosítanunk Istenen. Az emberi kicsinység helyett az isteni nagyságra hívja fel a figyelmet. Nem a passzív tudásra, ami (ki)oktatással elérhető, hanem alkalmazott tudásra: Isten ítélkezik. Az ítélet pedig mérlegelést követ, amit az ismeret előz meg. Az oktatás ismeretről szól, de Isten amellett, hogy ennek már birtokosa, két lépéssel még előre is jár és nem is csak a mi kis szintünkön: a magasságban. Azon a szinten alkalmazza ismereteit, amiről nekünk néhány töredékes kijelentésen és bizonytalan megérzésen túl nincs fogalmunk.
Kiragadott mondat ez Jób beszédéből, ami egyébként keserű, mert amit lát és megért a világból az elkeserítő. Igazságtalanságról, szenvedésről szól, ráadásul hiábavalóságokat kínálnak neki vigasztalás gyanánt. De akkor is tudja a helyét, a maga óvodás voltát és átlát a többi óvodás féligazságán – egy felnőtt világot választ inkább a maga minden érthetetlenségével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése