Pár évvel ezelőtt, január végén hangzott el a következő rövidke párbeszéd köztem és az egyik évfolyamtársam között, miközben vallástörténet vizsgára készültünk.
-Vallástörire készülsz, mi?
-Igen igen, de most pihenek egy kicsit, mert már ki van az agyam a sok istentől. Még jó, hogy nekünk csak egy van!
És igen, milyen jó, hogy ez így van! És, hogy az az egy, az a minden(tát)ható, mindenek fölött való Isten. Hogy Vele kapcsolatban nincsen behatárolva, hogy ez az isten milyen tevékenységnek az istene, vagy, hogy milyen helyzetekben lehet hozzá odafordulni. Hogyha nem csak egy, hanem egy teljesen más dolog is nyomja már a lelkünket, foglalkoztat minket, akkor az Őhozzá való odafordulásunknak, ne lenne létjogosultsága. Nincs megkötve a kezünk rituálékkal, amik előfeltételei lennének annak, hogy megszólíthassuk Őt. Az, hogy mit kell tennünk, hogyan kell viselkednünk.
Ezzel csak arra szeretném fektetni a hangsúlyt, hogy Isten a mindenhatóság Istene. Ahogyan olvassuk: „Te vetetted meg a Föld alapját…”, vagy „Te formáltál anyám méhében…”. Ő ismer minket a legjobban. Őelőtte nem kell szalonképesnek lennünk. Nem kell mutatni az erős oldalunkat. Hanem egyszerűen Ő általa, az Ő jelenlétében kell megtapasztalni azt, hogy Ő tesz minket valakivé. Ő ruház fel bennünket bátorsággal, Ő tölt ki gyengeségünk közepette erővel, Őtőle kérhetünk motivációt. Szerintem mindannyian megtapasztaltuk már Istennek a közelségét. Megtapasztaltuk a megnyugvást a megterheltségek közepette.
Legyünk nyitottak erre, hogy megszólíthatóvá váljunk. Annyira mások vagyunk, annyira különbözőek vagyunk. De abban mindenképpen ugyanolyanok, hogy mindannyian Isten jelenlétére szorulunk.
Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése