Volt már erről szó. Egy éve. Akkor arról volt szó, hogy egyszerű. Ami nem fejtendő ki ismét, hiszen ott megvan :) Nézzük hát másként.
Itt némi pereskedés, a Bibliában nem szokatlan bírósági eljárás konklúziójaként fogalmazódik meg Isten elvárása az emberrel szemben. Nem kérdés, hogy mi a döntés és kinek van igaza, ez már mintegy az ítélet kihirdetése. Ami nem ítélet, hanem összefoglalás, konklúzió. A hogyan tovább, abban az értelemben, hogy eddig is így kellett volna. Három dolog említtetik meg.
Az első a törvény szerinti élet. Vagy az igazság cselekvése, tettekre váltása más fordítások szerint. A szövetségi rend szerint kell tehát élni, melyet Isten kötött velünk. Számos szövetségkötés van a Bibliában, talán legegyértelműbb itt a Törvény betartására való felhívás. Ami a Tóra, a Tízparancsolat, az Aranyszabály – mind ugyanarról, vagy erősen hasonlóról szól. És mind morális, – Istennel való és emberi – kapcsolatokat szabályozó, ráadásul gyakorlati. Nem elvont igazság, igazságosság hanem tettekben megnyilvánuló. Az Úr tetteket, cselekvést kíván, a világban való aktív jelenlétet vár el. Így jeleníthetjük meg őt, ami azért a kiválasztottak mindenkori feladata. A megelőző versekben azt említi Ő mit tett, Ő hogy volt jelen a világban és a kiválasztottak életében. Saját cselekvő, megnyilvánuló voltára hívja fel a figyelmet, ezzel érvel. És ezt várja el.
Második kívánsága velünk szemben a szeretetre törekvés. Vagy irgalmasság szeretete, hűséges szeretete (az igazságnak). Itt sem vegytiszta szeretetről, mint érzelemről van szó, hanem irgalmasságról, törekvésről és hűségről. Aktív megnyilvánulásokról. Valami olyanról, amivel inkább a másik ember felé fordulhatunk, ami kiszámítható, állandó, jó hatással van a környezetre, ami által jobb lesz a világ, a társadalom körülöttünk. Olyan lesz, amiben mi is szívesebben élünk. És amiben Istennek is kedve telik.
Végül az alázat. Istennel alázatosan, hűségesen járjunk. Nem úgy Istennel szemben, mintha ez szembenállás lenne, inkább a vele való viszonyban, ami járás. Merthogy Istennel járunk és alázatosak vagyunk. Nem csak Istennel „szemben”, hanem simán, mindennel és mindenkivel. Nem nagyképűen irgalmaskodunk, önigazoltan tartjuk be a törvényt. Hanem magától értetődően, hisz ez a dolgok rendje. A helyünkön vagyunk, Isten mellett, de nem társistenként. Vele járunk, tesszük a dolgunk, de tudva, hogy ő közben mással is jár, mások is járnak vele. És járunk, aktívak vagyunk, nem (csak) csodáljuk vagy bambuljuk a velünk járót, hanem felvesszük a tempót, előre és rá nézünk.
Egyszerűen hangzik. Talán az is. Mindenesetre az elméleti lecke után már a gyakorlat következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése