polgári kör

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Ef 2,19

Kívülállók – belül levők. Ez mindig ellentét, megkülönböztetés. E nélkül nem lehet kint és bent, mindennek van határa. Határok, elválasztások nélkül káosz van, Isten is elválasztással folytatta a teremtést. A határok átjárhatóság szempontjából – végül is ez a lényegük – lehetnek átjárhatatlanok, különböző mértékben átjárhatóak, jelképesek, aszimmetrikusak, heterogének, stb. Sokféle fizikai határ van, a bőrünktől a kerítésig, felvételi pontszámtól a mérési hibahatárig, érzékelhetőségtől a felfoghatóságig. És vannak jól- és rosszul működő, etikus és etikátlan, igazságos és igazságtalan, építő és romboló határok is. Nagy és izgalmas téma ez.
Viszont itt arról van szó, hogy van egy (szoros) kapu, ajtó, amin át belépve már nem idegen, jövevény, menekült (noha valószínűleg éppen menekültem valahonnan, ezért akartam bejutni), migráns, kívülálló stb. vagyok. Ez voltam, de bejutottam, vitathatatlanul, és jogosan tartózkodok beül. Már a mélységi határőrök sem vadásznak rám. A „polgári kör” részese lettem, Isten családjának tagja.
Mi lehet ennek a következménye, mi a jó hozzáállás eyen esetben? Az emelt fő. Hiszen egyenrangúak vagyunk immár, azonos jogokkal és kötelességekkel. Új családunknak tartozunk felelősséggel. Ennek jólétén kell munkálkodnunk, ennek ügyeiben tevékenykednünk itt vagyunk, ide tartozunk.
És a szerénység, esetleg hála sem természetidegen a helyzetben. Mivel tudjuk honnan jöttünk, hogy befogadottak vagyunk, elismerjük a korábban érkezetteket, jobban ide tartozókat. És mégis egyenlőek vagyunk.
Valamint várjuk a további érkezőket, immár házigazdaként. Sőt, akár hívjuk is őket. Mert jó itt, legyen jó másnak is – legyen nekik is hova menekülni. Egy befogadó állomásra érkezünk, ami nyitva áll az egész benti világra. Itt van mindenkinek helye, de nem passzivitásra, hanem munkára. Hiszen szent templommá kell növekednünk. Amihez Pál szerint is kell az egybeilleszkedés – beilleszkedés (lásd a következő verseket). Nem feltétlenül egyszerű a beilleszkedés sem a befogadó közösségnek, sem a befogadottnak. Mindketten alakulnak közben, ez az élet jele. Ha bármelyik fél változatlan akar maradni, nem épülhet közös templomunk Isten hajlékává. A változatlanság nem valószínű, hogy a Lélek által van, hiszen az már nem az épülést szolgálja. Legfeljebb szinten tartást, de vélhetőleg hamarosan lebomlást, lepusztulást.
Talán ezért is fejti ki mindezt Pál, hogy tudhassuk milyen hozzáállás illik egy ilyen sarokkővel egyben tartott épülethez.