Indulásnak ez jól hangzik. Menj el, utána meg jön a jólét, áldás, aztán még másoknak is használsz. Mindenki örül majd neked, közben meg jó dolgod lesz.
Egyébként is úton voltak, épp letelepedtek, bizonnyal jó dolguk volt. Ilyenkor nem olyan csábító, hogy jó dolgod lesz, ha már az van. Persze a távolabbi cél Kánaán, de itt, Háránban is elég jó. Mi többet tudhat egy másik föld? A család, gazdaság együtt vándorolt, a táj változik csak. Majdnem mindegy hol vagyunk...
Itt viszont Abrám kiválik ebből a nagy családból, ami vagy megy tovább Kánaánba, vagy nem, ő egy új, ismeretlen útra indul. Ha nagyon naggyá válik egy közösség, előbb-utóbb szétválik, osztódik. Itt mintha egy kis csapat szakadnia ki, azzal az ígérettel, hogy majd nagy lesz. Valamikor.
Nem derül ki az ígéret aktualizálódásának ideje, és valóban komoly idő telik el addig. Várni kell, de nem is csak várni, hanem tenni a dolgot, teljesíteni a feladatokat, megmaradni az úton és akár fejlődni. Menni kell. És valóban jön az áldás.
Nem mannaként, csodaként, hanem a munka eredményeként. Bizonnyal némi ajándék olykor belefér, de nagy kényeztetésről nincs szó. Viszont kitartásról, hitről, bizalomról igen, meg nehézségekről, próbákról is. És jó dolgunk lehet. Értékeljük, hiszen megdolgoztunk érte, de ezzel együtt az áldás is lényeges, hiszen az eredményesség, siker nem magától értetődő.
És az áldássá válás ezt is jelenti. Több, mint gazdagság, sokaság, hírnév. Ezek csak bónuszok, nem is feltétlenül velejárók, de azért gyakran. Az áldás, amitől jó lesz valami, amire jó ránézni. Abrámot figyelve, példaként tekintve jobbá lehet lenni. Nem azért, mert ő ad valamit, osztogat (akár javakat, akár tanácsokat), hanem azért mert az aki. Egyfajta jel, üzenet, a rend és a jó nem hivalkodó megnyilvánulása, a maga természetességében egy teljesség. Ami elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése