[A jó pásztor] a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti. (Jn 10,3)
A nevek izgalmas és misztikus dolgok. Elsődleges funkciójuk talán a megkülönböztetés, azonosítás. Vannak erre aranyosabb megoldások, mint az óvodai jelek, meg barátságtalanabbak is, mint a TAJ-, Adó- stb. számok. De ugyanilyen egyedi a telefonszám, email-cím. Vagy a biometrikus azonosítók, az ujjlenyomat, íriszkép, DNS és hasonló egyedi azonosítási lehetőségek. Utóbbiak már nem nevek, nem képzett adatok hanem az egyén saját maga egyediségének megragadása.
A nevek összenőnek az emberrel, mondják nomen est omen, nyers fordításban „nevében a sorsa” vagy„a név maga az ember” – amihez persze olyan név meg olyan ember kell. Úgyhogy ez nem feltétlenül igaz, viszont a ragadványnevekre, személlyel összenőtt jelzőkre már inkább. A klasszikus skatulyázás, önbeteljesítő jóslat, meg a Pygmalion-effektus izgalmas jelenségek, bár nem feltétlenül csak a nevekhez kötődnek.
A nevek általában nem véletlenek. Családi hagyomány, akár legendák is övezhetik. Jelentéssel is bírnak a nevek, számos tulajdonságot (Kis, Nagy stb.) vagy foglalkozást jelent (Kovács, Szabó stb.), jelöl, vélhetőleg ragadványnévként indult. De előfordulnak állatnevek, helyiség nevek, számos egyéb variáció. Egyes helyeken a család kap hangsúlyt, már a nevek képzésénél is megjelenik az apa személye. Az orosz neveknél rémlik ilyesmi, ezért is több szavasak, de a Biblia is hivatkozik a felmenőkre, mint Iskarióti Júdás vagy Zebedeus fiai.
Változhat az eredeti név egy választott illetve adományozott/kiérdemelt név által. Pl. a szerzetesek, pápák, apácák gyakran kapnak új (szolgálati) nevet. Művészek választhatnak egy művésznevet, sokan meg szokásjog alapján – főleg családon belül – egy külvilágitól eltérő névre hallgatnak. A dr. vagy prof. már a névben is megjelenő cím, rang, de a von, sire, gróf és hasonlók szintén valami olyat jeleznek, hogy az illető nem hétköznapi ember.
Van hogy bizonyos körökben más-más néven ismertek emberek, ami nem feltétlenül átjárható. A családi becenév hivatalos közleményben nem az igazi, iskolai/munkahelyi/baráti köri megnevezést máshol nem feltétlenül értik.
Az emberek valahogy viszonyulnak a nevükhöz. Szerethetik, utálhatják, csak becézett/becézetlen formáját hajlandóak elfogadni. Lehetnek büszkék a nevükre, vagy amit jelent számukra, de szégyellhetik is. Viszont mindenki hallgat a nevére, hiszen nagy zajban is felfigyelünk rá.
A nevünk mi vagyunk, hozzánk tartozik és mi hozzá. Talán Isten is így van ezzel, amikor a Biblia Isten nevéről beszél, általában egyszerűen Istenről beszél. Az „ismeri nevemet” elhangzása Isten részéről nem egy misztikus varázsszóra utal, hanem Isten kivételes ismeretére.
Az ember első munkája volt, hogy nevet adjon az állatoknak. „Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.” Ezt követően az ember az asszonynak is adott nevet. Úgyhogy a névadáshoz elvileg értünk, nincs nyoma reklamációnak.
Istennek viszont nem mi adunk nevet – ellentétben a bálványokkal. A mágia alapja, hogy akinek tudod a nevét, azon hatalmad van. Mózes is egyből Isten nevét kérdezte, talán kicsit ilyen céllal is. Nem véletlen, hogy a zsidók nem mondják ki Isten nevét, sőt direkt máshogy olvassák mint írva van.
Lassan eredeti témánkhoz érünk, itt Isten ad új nevet, illetve tudja a nevünket és azon szólít. Arról a névről van szó, ami mi vagyunk. Ami talán még ismeretlen, hiszen a Jelenések könyvében így áll: „adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” Isten tudja (az igazi) nevünket és mi is tudjuk, legalábbis felismerjük. És tudjuk, hogy azok mi vagyunk, azonosulunk vele. A név megragad valami lényegeset, több mint azonosítás.
Félelmetes, hogy valaki tudja a nevünket, ismer minket. Ha Isten tudja a nevünket, hatalma van rajtunk. Ha mi tudjuk a sajátunkat, hatalmunk lehet magunk felett. Ha nem jó nevet tudunk, erősen félreérthetjük, rosszul kezelhetjük magunkat, nem vagyunk a magunk urai. Aki nem tudja saját nevét nem lehet a maga ura, nem ismeri magát. Persze ez nem misztika, mágia, nem a szavaknak van ilyen hatalma – bár Jakab leveléből is tudjuk, a szavaknak komoly hatalmuk van. De ha a nevünket nem tudjuk, hogy ismernénk magunkat? Ha a másik nevét nem tudjuk, hogy ismerhetnénk őt? Ha Isten nevét nem tudjuk, hogy ismerhetnénk Istent?
Ott tartottunk, hogy ijesztő, ha valaki tudja a nevünket. Mintha a PIN kódunkat, jelszavunkat tudná, hozzáférése volna ahhoz, ami a miénk vagy akár amik mi vagyunk. Kiszolgáltatottak vagyunk, védtelenek. Árthat nekünk. Viszont itt a lényeg, Isten nem ártani akar. Jót akar. Hogy azok legyünk akiknek lennünk kellene, nem él vissza a nevünkkel, hanem érdekünkben él vele. Elárulja nekünk fehér kövecskén, megszólít, vezet nevünk által. Akár nyilvános is lehet ez, ha mások is ezen szólítanak. És egy jó rend alakul ki, valami a helyére kerül, egész és kerek lesz.
Mert ez a nevük az igazi, amitől nem leszünk szebbek, okosabbak, erősebbek meg ilyesmi, de azok leszünk akik lehetünk és lennünk kell. Szép név az is, hogy Jorge Mario Bergoglio, benne van a családi hagyomány és ki tudja még mi minden. Azonban a Franciscus jobban visszaadhatja a lényeget, vagy ahogy felénk nevezik: Ferenc pápa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése