Kis mondatelemzés. Mi az állítmány? Az adok. Ki adja? Isten. Mit ad?
Na ez az, mit is ad? Vélhetőleg vizet, hiszen a forrásból víz jön. Az élet vizének forrásából pedig az élet vize. Persze ez nincs kimondva, de evidens. Mi más is lehetne?
Kinek adja? A szomjazónak. Vagyis annak, aki szenved, igényli a vizet. És itt már kiderül az is, hogy kifejezetten a szomjúság ellen, ennek megoldására rendeltetett ez a víz. Nem mosakodásra, pancsolásra, öntözésre, mosogatásra, vízerőmű meghajtására, tűzoltásra, stb. Nagyon sok jó felhasználása van a víznek, nehezen lennénk meg nélküle. Vagy sehogy sem, hiszen elemi szükséglet. E mellett olykor meg luxuscikk, pl. kifejezetten kellemesebbé teszi az életünket egy komoly hőségben az utcán felállított párakapu.
A víz élet, mégpedig leginkább biológiailag, az emberek praktikusan megisszák. Ha nem isszák akkor szomjaznak, ami eleinte kellemetlen, egy szint után pedig már az élettel is ellentétes, a kiszáradásba bele lehet halni. Ebből a nézőpontból minden víz az élet vize. De ez a víz valóban az, ahogy az élet fája sem csak táplálékot ad, hanem az életet. Jézus többször beszél élő vízről, ami más, mint a biológiailag szükséges dihidrogén monoxid, H2O. Hisz aki az élő vízből iszik „soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne”. Ez közel perpetuum mobile, végtelen energiaforrás, valami, ami e világ rendjének ellentmond. Folyamatosan vizet veszítünk, nem lehet olyan hogy ne kéne pótolni. Ezt sok ezer éve tudják az emberek, így az ötlet abszurditását is. De itt az áll, mégis van ilyen, a világ rendje ide vagy oda.
És valóban itt tartunk, hisz épp a világ végéről van szó, új ég és új föld alakul, ami más és mégis hasonló. Úgy tűnik van ott élet és van élet vize. És ez ott is lényeges, merthogy lehet szomjazni. Valahogy nem tökéletes az a világ sem, mintha ott is lennének szükségletek, akár szenvedés is. Viszont Isten is jelen van, sokkal kézzelfoghatóbban mint itt, és direkten Ő adja az élő vizet – mint annyi mindent, pl. a világosságot –, ahogy ezzel kezdtük. Ki más is adhatná?!
Egy szó maradt még ki, az ingyen. Nincs más lehetőség, hisz mit is adhatnánk cserébe? Mégiscsak az élet vizéről beszélünk. Az állandó megelégítettségről, akár a halhatatlanságról is. Milyen anyagi dolog lenne ehhez mérhető, ami ráadásul rendelkezésünkre kell álljon? Vagy szellemi dolgunkat adnánk? Valamilyen képességünkkel fizethetnénk? De hát minden tálentumunk kívülről ered, semmink nincs amit ne kaptunk volna. Nem hogy dicsekedni nem érdemes vele, de fizetségként is szánalmas lenne. Be kell látnunk, meglehetősen csórók vagyunk, lényegében nincstelenek. Maradhatnának a jó cselekedetek, de nagyrészt ez is a kapott kategória, kapott – nem feltétlenül anyagi – javainkkal cselekedtünk Isten által elkészített helyzetekben. Már ha ez egyáltalán számottevő a nem cselekvéshez vagy nem jól cselekvéshez mérten – persze nem az arányok számítanak, de azért elárulnak ezt-azt magunknak magunkról. Felmerülhet még a hit, de egy színről színre látó világban nem tűnik komoly fizetőeszköznek. Szóval kifogytunk, semmink nem maradt.
Ez az egyszerű kis mondat elég messzire vitt, egy másik világba. És kissé lehangoló lett a gondolatmenet.
De érdemes visszatérni egy nagyvonalúan kezelt részre, ami egy mondatban mindig a lényeg: az állítmány. Merthogy ez az örömhír. Hogy Isten ad. Nem baj, hogy nekünk nincs semmink, hiszen ő adni tud, adni akar, adni fog. Ez az ígéret. Mert ő ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése